Irodalom és pénz!

Ma ezt a két fogalmat nem érezzük egymást kizáró jelentésűnek, noha évszázadokig nem kapcsolódtak egymáshoz ezek a realitások. Napjainkban az író anyagi juttatást kap a művéért, ez természetes. Világos a konstrukció: a literátori alkotás a könyvesboltban árucikké lényegül, és mint kereskedelmi egységnek, megvan a maga értéke. Az eladásból jutalékot kap a termék létrehozója, az író. Nem örömteli az a fejlemény, hogy maga a szerző, tekintettel a mai vevői rutinra, egyre kevesebbet kap arányaiban az eladások után. A ráfordítások a marketingre és az árucikk prezentációjára – azaz a méregdrága plázás boltok fenntartására – mennek el, szinte alig marad az elszámolás után valami a mű alkotójának.

Az eladási ár 10-12 százaléka a szokásos jutalék az író részére.

Ha megkapja egyáltalán végül az összeget! Sok rossz hírt hallani, hogy még ezt sem utalják a kereskedők különböző okokra hivatkozva. Végül az író nem jut anyagi ellenszolgáltatáshoz, gyakran ez a valós helyzet. Pedig olvassák, forgatják, letöltik írását. A zavaros, kiéheztető jellegű szituációval a pénz és az irodalom összefüggésrendszere elérkezik az eredeti állapothoz.

Ugyanis a nyomtatás őskorában sem kapott a szerző egyetlen girát, tallért sem műve után. A tiszteletdíja az volt, hogy megjelent a könyv. Többnyire támogatók közreműködésével, mai szóval, szponzorok segítségével. Maga a szerző járt pénzes irodalombarátok után a publikálás érdekében. Később, ha a nyomda látott fantáziát a könyvben, a nyomdász-kiadó is beszállt a finanszírozó felkutatásába.

Gutenberg után évszázadokkal, még a legnagyobb hazai szerzőink is, főúri közrehatással jutottak szerzői nyilvánossághoz. Rögzült ez a megoldás, úgy-ahogy működött a rendszer. Az írók elfogadták, hogy a címlapon a támogatóról zengedeznek. A gond ott keletkezett, hogy az írástudás fokozatos elterjedése nyomán egyre többen kezdtek olvasni, egyre jelentősebb médiummá vált a szöveges közlés. Kifejlődött: egy írásmű képes önmagát finanszírozni.

Keletkezett egy speciális, nagytekintélyű árucikk, a könyv.

Létrejött a könyvkereskedelem, könyvesboltokat nyitottak Pozsonyban, Budán, Kassán, végül Pesten is.

Csakhogy az értelmiségi privilégiummal nem fért össze, hogy fizetést máshonnan is kapjon egy tudós, egy literátor, mint a hivatalosságoktól, tehát például az államtól, az egyetemtől, a várostól. Adni-venni, lényegében kufárkodni, nem számított rangos aktivitásnak. Tovább növelte a zavart, hogy már a szponzoráció is kezdett negatív előjelű lenni, hiszen nem a mű értékétől függött vitathatatlanul és egyértelműen a támogatás. A magyar nyelvű könyvek kereskedelmi forgalmazása a XVIII. század végén kezdett lendületbe jönni, ám a szerzők viszonya a díjazáshoz nem volt egyértelmű.

Példaértékű Kölcsey Ferenc néhány utalása, megjegyzése a témához kapcsolódóan. Berzsenyi emlékbeszédében például így vélekedik:

„Jól van! Ha ti azt hívjátok költőnek, ki…olykor valamely csillogó urat pártfogás reménye miatt megénekel, vagy a könyváros  szűk zsoldjáért almanachokba divatárukat készítget…”

 Ennél határozottabban is fogalmaz Kölcsey a Parainesisben: 

 „Ki kenyérért írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál.”

Ismeretes, hogy az első igazán népszerű és olvasott költő, a nemes és birtokos ember, Kisfaludy Sándor, milyen nehezen birkózott meg lelkileg azzal, hogy a professzionális könyvkiadásnak bizony vannak anyagi elemei is. Féltestvére Kisfaludy Károly viszont csak és kizárólag művészetéből élt (festés, színműírás, folyóirat kiadás). Nem is voltak jó viszonyban, elsősorban a művészember hivatásának és státuszának eltérő megítélése miatt.

Az írásmű kereskedelmi becsértéke vitatott kérdés. Korántsem olyan egyszerű probléma ez, mint ma megítélik. Nem a pénztárgépek rollnijai beszélnek a könyvről. A self-publishing, azaz a független szerzői könyvkiadás, könyv-önmenedzselés új megvilágításba helyezi a könyves tartalom terjesztési szisztémáját.

Ismét Kölcseyt idézve:

„Való, a költészet jótétei nem éppen kézzelfoghatók. …S mi lenne a nemzet, mely egyedül kalmárkodó nézetek után indulván, az egész természetet csak kincses ládának tekintené s a csillagok ezreit csak arra valóknak, hogy portékás hajója útját igazgassák?”  

 Milyen modern, csaknem „zöld” irányzatú gondolatok. A klasszikusok mindig frissek.