Irodalmi depók alakultak ki az interneten. Bálázva állnak a halhatatlan, klasszikus művek. Adatbázisok nyugszanak az irodalmi internet parkokban. Ingyenesen, szabadon hozzáférhetően.

Mihez nyúljak? Hová lendüljön a kurzor? Nem irodalomhoz, hanem irodalmárokhoz húz-tol az egér.

Naplók, visszaemlékezések vonzanak. Ezeket szeretem olvasni. Sok mindent átélt az ember, maga sem hiszi, hogy, s mint volt. A neves írók feljegyzései talán utat mutatnak. A múlt század utolsó harmada érdekel. A fiatalság, a korai felnőtt kor még cselekvő korszakának évei ezek számomra. Három vallomást idézek fel.

A szervező, aki szervezett lett

Király István (1921-1989) – irodalomtudós, ELTE professzor – ezer oldalt meghaladó memoárja ingyenesen letölthető a Kossuth Kiadó oldaláról. Kiderül, miközben hajdan lelkesen olvastuk az irodalmi folyóiratokat, az egyre-másra színre lépő új írókat, születtek nagyszerű művek, a háttérben elképesztő szervezkedés zajlott. Napi szinten tárgyalták meg a politikai vezetők az irodalom eseményeit, döntöttek regényekről, életművekről, megjelenésről. Felfoghatatlan az egész: mindenkit berendeltek, áthelyeztek, mindenféle alkudozásokba kényszerítettek. Ezt most pontosan látjuk a naplóból. És mégis: óriási tehetségek, örökéletű írások keletkeztek a korban, szinte felülmúlhatatlan gazdagságban jöttek létre életművek. Aczélék akartak irányítani, végül éppen ők kerültek hálóba, és jól megfejték őket anyagilag. Kistafírozták hosszú évtizedekre az írói kört. Persze akadtak kivételek: Kassák, Hamvas Béla, Bibó István, az egész nyugati emigrációs irodalom. És persze a megrendíthetetlen: Márai.

Illyés Gyula: Fáklyaláng

Író, néha kényszer-propagandista

Még egy dokumentarista szöveg a korból: Gyurkó László kultúrpolitikai beadványai, rendelésre készült publikációi. Vagy hozzászólásai a pártkongresszusok irányelveihez. A szocialista brigádokban látta a jövő intelligenciájának bölcsőjét. Erre mondják: nem igazán jött be. Ugyanakkor meglepően őszinte, kvalitásos értelezések a művelődés hasznáról és az aktuális pártmunkás ehhez kapcsolódó teendőiről. Nem hallgattak rá, pedig éppen igaza volt. A szocialista tervgazdálkodás végcéljának nem a meredeken emelkedő (és hazug) mutatókat jelölte meg, hanem az ember kulturált életmódjának megteremtését. Ebből nem lett semmi, sem a gazdasági csodából, sem az életminőség javításából. Mégis érdekesek Gyurkó lomtárba való értekezései: ott volt a hatalom közelében, színházat kapott, befolyása legendás volt kulturális organizációs kérdésekben. Mindezekért cserébe írnia kellett propagandát. Szocialista elkötelezettségű véleményt. Megfirkantotta, bevállalta, de stílusosan, nívósan tette, eladható értelmiségi csomagolásban. Megcsinálta, és minőségi módon. Érdekes kísérlet, csemege. Ma is hasznosítható, illetve az lehetne, ha valakiben felébred az érzék ilyesfajta szolgálathoz.

Műgyűjtő: írók, pártvezetők egy pipettában

Egészen más kategória Illyés Gyula naplója. Ez már a nyolcvanas évek. Még a lakitelkiek küldöttsége is megjelenik nála. Meghallgatta őket, mint másokat. Megdöbbentett a már életében is „írófejedelem”-nek tartott Illyés szervezői munkabírása. Nem akadt nap, hogy ne járt volna nála három-négy írókompánia. Fiatalok, már érettebbek, és irodalomtudósok, kezdők és befutottak határon innen és túl: zarándokoltak folyvást. Egymásnak adták a kilincset. Sorra vacsoráztatta a családokat: az írók oda férjekkel-feleségekkel jártak. Maga Aczél György is bejelentkezett, majd más miniszterek. Mit akartak, miért járt oda a szinte teljes politikai garnitúra, és ugyanakkor az alkotó értelmiség is? Akkoriban ezek egymásnak ellentmondó fogalmak voltak. Ám Illyés lakásán jól megvoltak ezek az összeegyeztethetetlen felfogások és személyek.

Ám Illyés, bár otthonában helyt adott ennek a fajta kiegyezésnek, és csöpögtetett is valami intellektuálist, valójában a naplójával értekezett. Időtálló, hiteles megjegyzéseket fűz a történésekhez. Ezek ma is megragadóak, fundamentálisak. Egy részlet, minden magvas gondolat szándéka nélkül, csak egyszerűen egy emlékezés. Mégis benne van szinte a teljes kor, ahogy élt akkoriban, akinek élni lehetett szellemiekben, kiterjedően, globálisan. Nyolcvanas évek, voálá:

„Vacsorára Hunyor Kati a „kislányával”. Valóban kislányos az egyszerű mosolyával, szerénységével, noha 28 éves, most tanulja a hatodik nyelvet, mert az ENSZ-nél várja állás – ősszel. Addig Londonba megy, valószínűleg takarítónőnek, mert Bécsben nem kap munkaengedélyt: olasz állampolgár. Jó egy óráig a beszédtéma vele kettesben: az eschatológia, karizmatika „valószínűségei”. Vacsora közben Kovács András és Charaire Veronika dokumentumfilmje az egykori francia hadifoglyok magyarországi életéről. Ott hiteles, ahol – a humorosságig emberi.

Még egy hors d’oeuvre a vacsorához. Telefon. Flóra veszi föl a kagylót. Pozsgay, a felesége nevében is: mikor ülünk hát (ahogy emlegettük volt) fehér asztalhoz s kiknél? „Nálunk, Gyula még nem jár ki. Akkor – szombat 10megfelel?” „Tedd hozzá, hogy Csoórit hívnánk még meg” – mondom Flórának. – Nagyon jó.

Nem mondtuk ki Pozsgay nevét, de Katiék ennyiből is megértették, kivel történt a megállapodás. De aztán az furdalt: nem épp a diszkrécióval sértettük-e meg Katiékat.”