Ontja a Magyar Elektronikus Könyvtár és a Digitális Irodalmi Akadémia a szerzői memoárokat. Félre műélvezet, lássuk az irodalmi pletykákat!

Költő éhkoppon

Kezdjük egy régivel. Toldy Ferenc irodalmi arcképcsarnokot ad 1856-ban. Így nyit:

„Irodalmunkban nem sokan ragyogtak, de sokan munkálkodtak hasznosan: s a fénytelen de hasznos munka is ösmertetésre és hálára méltó.”

Ehhez képest elég nagy neveket mutat be. Virág Benedeket szinte népmesei figuraként ábrázolja. Fűtetlen szobában, éhezve élt a Mester. Látogatói csak benyitották a konyhaajtót, leesett a támasztékul tett fahasáb, így tudta a költő, hogy vendége érkezett. Toldy emlékezik:

„Reggeliét , ha volt, maga főzögette, s történt, hogy vasárnap reggel mise után kerülvén hozzá, bútortalan konyhája üresen-tiszta tűzhelyén osztozott velem csokoládéjával , melyet bögrécskéjéből váltva hörpölgettünk!”

Ilyen volt az író élete hajdan. És ma?

Emigráns alkotók

Ide kapcsolódik egy másfajta írói sors, az emigránsoké. Ez ma már nem is egészen érthető fogalom. A szocialista-kommunista magyar idők kezdetétől (1945-47), majd 1956 után, több nagy hullámban emigráltak irodalmunk jelesei. Igyekeztek magyar szerzők maradni, bár ez nem volt könnyű, hiszen új megélhetésről kellett gondoskodniuk. Borbándi Gyula lexikona veszi számba a nyugatra menekülteket és ott alkotott műveiket. A Virág Benedeki fahasáb (mint ő nevezte Custos, vagyis könyvőr) itt másképp működött. A kint élő írókra ráállt a magyar titkosszolgálat a III/III egy csoportja. Félelmetes részletek erről Arday Géza: „Szellemi iránytű az emigrációban. Cs. Szabó László pályaképe” című friss kötetében.

Illyésről Márai

Nem tudni, kínálgatták-e ritka találkozásaikkor csokoládéval az otthon és külföldön élő írók egymást, csípős megjegyzésekre azonban futotta. Márai Sándor, aki talán a legkitartóbb volt a szovjet-Magyarország elutasításában, például így írt Illyés Gyuláról:

„Illyés a legszomorúbb emberi jelenség egyike, akivel a magyar irodalomban találkoztam. Ez a tehetséges, értelmes paraszt nem bír hiúságával: a nemzet őrangyalának érzi magát, a nemzet szeráfjának; a valóságban csak egy harácsoló szabadcsapat regőse. Keserves ébredése lesz. Kár érette.” *

Csípős szavak, s az idő nem igazolta ezt a ledorongolást. De hát ilyen is volt, ezt érdemes tudni. Ugyanebben a könyvben olvassuk, hogy Cs. Szabó László, miután évtizedek múlva hazalátogatott, a vízumának feltétele az volt, hogy találkoznia kell Aczél Györggyel. Vállalta, találkozott. Itthon halhatott meg cserébe. Ezek volta a kor alkui.

Lehet, hogy érdemes lenne többet beszélni-gondolkozni ezekről az időkről? Nem jogi értelemben nyilván.

*Arday Géza: Szellemi iránytű az emigrációban. Cs. Szabó László pályaképe. Budapest, L’Harmattan, 2018. 73. old.