Kultúratudományról

Évezredekig az irodalom maga határozta meg tárgyát és hatásmechanikáját, ma azonban a mediális-kulturális apparátusok kiépülése és a használóiban kialakult függőség, vagy jó értelmű intellektuális mohóság, új helyzetet teremtett. A hipermédia, a virtuális lebegés új nemzedékeket kapcsol be a kulturális fogyasztás szisztémáiba. Ezek a generációk, és hatásukra a társadalom jelentős része, új életideákat követ, nem vár az irodalom és a művészet szellemi útmutatásaira, vezetésére. A befogadói közeg, kommunikációs értelemben nem elnyeli, hanem termeli, sugározza az energiát.

Ismerjük ezt a világot? Értjük jelzéseit?

A nemrég megjelent Média- és kultúratudomány kézikönyv* segítséget jelenthet a bozontos témakörben való eligazodáshoz.

A gép és az ember viszonya a XXI. században kritikussá vált. A kézikönyv tanulmányai az embert nem mint olvasót, fogyasztót, tévé előfizetőt vizsgálja, hanem mint olyan társadalmi szereplőt, amely a médiumoknak – a technikai feltorlódás következtében – már nem szubjektuma.

„McLuhan médiaelméletének hatástörténeti jelentősége voltaképpen abban áll, hogy a kilencvenes évektől kezdve mind hangsúlyosabbá és nyomasztóbbá válik az a felismerés, hogy nem a médiumok vannak bekötve az emberbe, hanem az ember a médiumokba” – foglalja össze ezt a vélekedést a könyv McLuhan médiatudós munkásságát elemezve.

Az elmúlt évtizedek médiatechnikai evolúcióját nem a tudásvágy és a humán gazdagodás igénye határozta meg. „ A technikai újítások kizárólag egymásra vonatkoznak, illetve kizárólag egymásra adott válaszok, és az ember individuális vagy kollektív testétől teljes mértékben leválva zajló fejlődésnek az eredménye az érzékekre és szervekre gyakorolt elemi erejű hatás” – írja Kittler.

Még szemléletesebb megfogalmazásban bírálja V. Flusser a napjainkra már szinte természetesnek vett hálózati medialitás mindenhatóságát:

„Világos, hogy McLuhan téved, amikor úgy véli, hogy egyes amfiteátrumi médiumok, mint a sajtó vagy a televízió, képesek lennének az emberiséget egy kozmikus faluvá változtatni: inkább egy kozmikus cirkusszá változtatják.”  

Kultúratudomány

A kötet nyomán a magyar és a nemzetközi kutatások kultúratudományi alapkérdésének látom: kell lennie olyan bölcsészeti szakágnak, amely feladatának tekinti megteremteni azt a filozófiai, média- és irodalomtudományi hátteret, aminek a segítségével körbejárhatjuk, hogy miként és meddig maradhatunk társadalmi és alkotó emberek akkor is, ha egyre összetettebb szimbiózisban élünk a számítógépes technológiával. Ennyiben ez már nem kizárólag bonyolult elvonatkozásokra kifuttatott elméleti tudomány, hanem egészen gyakorlati bölcsészet is.

media.png

A kultúradiagnosztika nem szerepel a könyvben fejezetcímként. Pedig ebbe a műfajba sorolható a "Könyv" fejezet (szerzője Vaderna Gábor) megállapítása:

„Az utóbbi évek jelentős fejleménye a könyvkultúrának a digitális kultúrában való feloldódása.”

*Média- és kultúratudomány. Kézikönyv. Szerk.: Kisfalusi Beatrix, Kulcsár Szabó Ernő, Molnár Gábor Tamás, Tamás Ábel. Budapest, Ráció Kiadó, 2018. 535 old.

A kötetről friss ismertetés:

Kerekes Pál: Az irodalom, mint történeti kultúrtechnika. Nagyon vázlatos recenzió a Média- és kultúratudomány kézikönyvéről.

Megjelent a Tudományos és műszaki tájékoztatás 2018/12-es számában.  

Online olvasható az MTA Könyvtár folyóirat adatbázisában (REAL).