Woyzeckiána: könyv a legendás előadásról

Tudunk már egyre többet a Kádár-korszak szövevényes kultúrpolitikai erőpróbáiról. Király István visszaemlékezései (Napló 1956-1989), vagy akár Illyés Gyula naplója (Naplójegyzetek három kötetben) szinte napi bontásban tárja fel ennek a kornak ideológiai ütközéseit, melyeknek végén vérre menő intézkedések következtek, következhettek. Aczél György, Pozsgai Imre, és tanácsadóik, mint Gyurkó László, Vitányi Iván közvetlenül avatkoztak be egy-egy mű, színházi produkció, film sorsába, a megszületésüktől kezdve a betiltásig, megcsonkitásáig, esetleg megtűréséig. Egy friss, december végén megjelent új könyvben részletesen ismerkedhetünk meg konkrétan a felső politikai vezetés körmönfont egyezkedéseivel, egy adott művészcsoport történetének állomásait követve. Az Orfeo, majd Stúdió „K” művész közösség ügyével maga Kádár János is foglalkozott.  Így intette 1972-ben a pártot: „Ebben az országban nem lesz többé Orfeo-ügy.” Ez mit jelentett, azt már az apparátusnak kellett megfejtenie: egyrészt azt, hogy nem csinálnak az Orfeo-ból ügyet, másrészt esetleg azt, hogy nem lesz többé Orfeo.   

Nemzedéki élmény

Végül túlélte a Stúdió „K” (előzőleg Orfeo) az összes kultúrpolitikát, ma is játszik a kicsiny színház a Ráday utcában. De közben volt egy előadásuk, a „Woyzeck” (1977).

A bemutató után nem sokkal az évtized legnagyobb művészeti teljesítményeként értékelték az elemzők a produkciót. Nem túlzás azt állítani, hogy nemzedéki élmény volt ez a teátrum, a nézők között egyaránt ott tolongtak a neves írók, híres ellenzékiek, vezető színészek, és persze az egyetemi, illetve a non-konformista ifjúság.

Hogy volt ez a lázadás? Mint volt ez a happening?  Nem kevés oldalon, méretes ötszázkilencven oldalon mutatja Sándor L. István dokumentum esszéje az alkotói autonómia fogalomkörében némileg felengedő érett Kádár-korszak egyik nagy önmagvalósító projektjének történetét, benne a legendás Woyzeck előadás (1977) körültekintő szakmai analízisével. Nem mellékesen, megtűzdelve a darab próbafolyamatának intimitásaival is. A mű teljes címe: „Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió „K’” története 1978-ig. Beszélgetések, elemzések, rekonstrukciók”.

"Tessék! Tessék!"

A terjedelmes kötet közel hatszáz oldala első ránézésre nagy falatnak tűnik. Ilyen nagy lélegzetű munkák publikálásához bátorság kell vagy valami nagy igazság. És persze iszonyatos kitartás, elmélyedési készség. Mindenképp elismerés a szerzőnek vállalkozása értékrendi magasságához. A tárgyválasztás, a témakifejtés félszáz lapnyi betűtenger után is megőrzi a bizonyosságot: nem lehet elégszer felidézni a hajdani Woyzeck előadást, a színházi bemutatóból társadalmi eseménnyé vált színi csodát, a nézők és a játszók ritkán megszülető közös platformját. Idők, bonyodalmak, tettek elvont játéka és a jelenlét ordító tehetetlensége összefonódott, a meseszövésből nyomasztó, személyes érintettséget kiváltó sztori lett.  A darab úgy kezdődött: „Tessék, tessék…” majd lehullanak a piaci bábelőadás figurái, elvonódik a rozzant függöny, a néző félénken becsoszog a térbe, és kérlelhetetlenül szembe találja magát a kiáltó valósággal (maival, egykorival, jövőbelivel?): két eltérő státuszú ember normális, valamilyen szinten egymásra reflektáló kapcsolatának lehetetlenségével.  Csak „Tessék, tessék!”, ez a darabkezdő felütés, most az erről szóló könyvre is ajánlható ez a fordulat.

studio_k_1.png

Stúdió "K": Poremba. Kép forrása az együttes honlapja

Miről szól ez a tanulmány?

Lehet egy negyven évnél régebben működő amatőr együttes néhány évéről hatszáz oldalon tudósítani? Erre nem tudom a választ. Én két nap alatt bevettem az anyagot. Az tűnt fel: a szerző nem az esztétikai, drámaelméleti kategóriák megfeleltetésében keresi a Woyzeck sikerét. Meg szeretné érteni azt a közösséget, amelyben megszületett a bemutató, majd a folyton változó előadás. Nyilvánvaló Sándor L. István számára, hogy egy misztérium, megismételhetetlen varázslat volt műsoron a Lőrinc pap téri pincében, nem egy elszínészkedett szöveg. A minőséggel, a hajdani szocializmusban lehetetlen és abszurd kvalitásos létezés példájával találkozott a néző. Alkotással, amely önmagáért és a benne résztvevőkért van, nem kultúrpolitikai elvárásokért, irodalmi tradíciók leporlásáért, és végképp nem gázsi borítékokért. Lehet így is --- ez kínzóbb útravaló volt a látogatónak, mint maga a darab nyomasztó története. Ha az alap hibás, a dőlés végzete eljön. De magától, vagy személy szerinti közreműködés is kellene hozzá? – ilyesmi titkok rogyasztották a pincéből felfelé botorkáló, megilletődött nézőket. Nem volt taps a befejezés után, ha volt egyáltalán befejezés, így nem enyhülhetett a feszültség a tetszésnyilvánítás levezető gesztusában. A katarzist mindmegannyian egyénileg, saját hangszerelésben hordták ki a résztvevők.   

Művészi teremtés

Nehéz többet írni – vagy mégis lehet, akár majd hatszáz oldalt – a Stúdió „K” működéséről, mint amit Fodor Tamás együttesvezető így foglal össze a könyv belső borítóján:

„Az alkotás egy új élet, egy új teremtés. Ha a színház erre képes, akkor nem bérletes előadásokat játszik, hanem egy alkalmat teremt, amit legföljebb megismétel többször is mint teremtést. A művészi teremtés ugyanis többszörözhető. A kérdés csak az, hogy a közös alkotás során valóban létrejönnek-e interakciók, s az interakciók elérnek-e olyan minőséget, ahol a konfrontációk és a valódi konfliktusok keletkeznek. És hogy ezek a konfliktusok tükrözik-e a világ konfliktusait? Tehát egy olyan eredmény születik-e az alkotó folyamat végén, amiben napjaink valóságát szemlélhetik az emberek.”

A kötetben a rendező Fodor Tamás mellett a darab szereplői is elmondják, miként élték meg a próbákat, a folyamatos kísérletezést, az előadásról előadásra újraalkotott jelenetek gyötrődését. 0szkay Csaba szerint a „Woyceck” üzenete az volt, „hogy a néző érezze, hogy ő is felelős azért, ami megtörténik. Nem sétálhat el senki csak úgy a dolgok mellett.” Angelus Iván így emlékezik: „Azt, hogy az életünket vittük a színpadra, inkább úgy kell érteni, hogy mi – amennyire csak tudtunk – mindig száz százalékig voltunk jelen a próbákon, az előadásokon, azaz egyáltalán nem volt megkérdőjelezve, az, amit csináltunk. Nem volt semmiféle távolság köztönk és a színházunk között. … Ilyen értelemben az egész életünk volt benne a színházban. Mindannyian benne voltunk, annak ellenére, hogy kinek kevesebb, kinek több magánélete volt.”

Székely B. Miklós (Laca) felidézi az első előadások egyikét:

„Aztán két hét után azt mondtuk, hogy na jó, mutassuk be, ameddig eljutottunk. Nem tudta senki, hogy mi lesz belőle. De bejöttek a nézők, és abban a pillanatban éreztük, hogy itt valami egészen más történik. Én például nem tudtam megszólalni, csak nyeldekeltem. Makogtam a szövegből. De olyan feszültség volt, hogy tudtuk, itt valami történik. Hogy mi, azt pontosan nem tudtuk. Most nem a sikerről beszélek, mert ennél sokkal brutálisabb dolog történt. Valami olyasmi, ami a bányalégomláshoz hasonlítható…” 

Könyv és nívós mellékletei

Külön ki kell emelni a könyv kiegészítő részeit. Lábjegyzetek formájában szinte az 1960-90 közötti kulturális résztvevők majd mindegyikéről részletgazdag ismertetőt nyújt a tanulmány. Kritikusok, színészek, rendezők, írók, politikusok sorjáznak a kis betűkkel szedett sorokban,  bámulatos életművek megalkotói, kettétört karrierek emigrációs drámáinak érintettjei. Alapos névmutató is tartozik a műhöz. Kronológia és „Ki kicsoda” lexikon is helyet kapott. Végeredményben a kor amatőr színjátszásának név- és műtára is kirajzolódik, köszönet ezért a szerző elmélyült kutatásának. Ami viszont sajnálatos, az a fotók minősége. Nem illusztratívak, nem is dokumentumszerűek, nem adják vissza semmilyen formában a Stúdió ”K” imidzset. Nyilván ennek a gyengeségnek nyomdatechnikai okai vannak, de mégis kár érte. Talán egy külön befűzött fotómelléklet tábla megoldás lehetett volna.

A könyv a „Mesterek és műhelyek" sorozatban jelent meg, a Selinunte Kiadó gondozásában, 2020 decemberében.