Pezsgett az élet a múlt század hetvenes éveiben a kultúrházakban. Amatőr művészeti csoportok próbáltak, ismeretterjesztő előadások telt házzal zajlottak, szakkörök tevékenykedtek. Dübörögtek az ifjúsági klubok, sok zenével, híres emberek meghívásával. Mint egykori művelődési központ igazgató jól emlékszem: direkt politizálásra nem volt kényszer, nagyüzemű ideológiai munkaszervezést már nem igényeltek a felsőségek. Nagy ritkán kellett ünnepelni egy nevezetes évfordulót tessék-lássék módon. A hatalom célja az intézményrendszer működtetésével talán az ideológiai fejlesztés és ellenőrzés volt, ezt a szándékot tapasztalta az ember a fenntartókkal zajló örökös vitákban, de a valóságban más volt a helyzet.

Ez már egy lezárt korszak. Most mégis előjött a téma. „Beszélgessünk a közművelődésről” címmel olvasható írás (2020/40. szám) Trencsényi László professzortól az Élet és Irodalom hasábjain a hajdani fura terek kultúréletéről.

Bővitetlen kultúra: csináld és másokat is figyelj

Így utólag visszagondolva, a legfurcsább az, hogy az intézmény nevében benne volt a „művelődés”, de az életerőt, a lendületet nem egy műveltségeszmény felé való közeledés, fejlesztés jelentette, hanem a közösségi színterek értelmes, érzelmileg feldolgozható belakása, elfoglalása. Táncolni, verset mondani, kórusban énekelni, meghallgatni egy író-olvasó találkozót, akárcsak lejárogatni az ifjúsági klubba: ezek minőségi időtöltésnek számítottak. Volt egy hely, ahol élet lüktetett, hallani lehetett megszólítást nem csak hivatalos platformokról, hanem hiteles személyektől: művészeti vezetőktől, karnagyoktól, előadóktól, oda vetődő íróktól. Mi más dolga volt a kultúrház munkatársainak? Annyi, hogy a technikai-adminisztratív feltételeket megteremtsék, szerezzenek pénzt a programokra, és nem ritkán, okosan magyarázkodjanak a fenntartónál, ha valami rossz híresztelés érte el a felelősöket: például beengedett az igazgató olyan „új” műfajokat, mint a jazz, a dramatikus tánc, és mindenféle kortárs kísérletezés.

A cikkben is említett Orfeo (később Stúdió „K”) csoport, és más vezető amatőr művészeti együttesek mellett dolgozhattam sok éven át. Mint ilyen értelemben érintett, néhány gondolattal szeretném kiegészíteni Trencsényi László megállapításait, nem tagadva, hogy néhány következtetésével nem mindenben értek egyet. A politikai szemszögeket szeretném érinteni, pedig éppen ez az, amit lehetőleg el kellene kerülni a művelődés témakörével összefüggésben, amennyiben egy kulturális menedzser feladatait elemezzük. (Én még népművelés szakot kezdtem a főiskolán, majd közművelődési szakemberként végeztem, mára kulturális menedzser lett a szakma neve. Ma már van művészetközvetítő, kulturális közösségszervező egyetemi képzés is más egyebek mellett.)

Amatőrök a csúcson

Konkrétumokra térve: Trencsényi László nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az egykoron működő amatőr művészeti együttesek valójában lelki-szellemi pótszerek voltak az akkori párturalom hatalmi gépezete ideológiai uralmának elviselésére. A szabadságvágy vezérelte oda az embereket, az „indokrináció nyűgétől szabadulni kívánók kerestek új mozgásteret” a kultúrházak sürgő-forgó világában. Nyilván ilyen is volt, én azonban úgy láttam, hogy ezek a művészeti együttesek nem direkt politizálni akartak, hanem az akkori kortárs európai, akár globális művészeti mozgalmakhoz kívántak csatlakozni. Alkotni akartak aktuálisan, a világ kreatívjainak törekvéseihez szerettek volna kapcsolódni. Ez még a néptánc együttesekre is igaz volt, hiszen az ősi mozgásnyelvekből formáltak új eszközrendszereket. A nagy fényt természetesen inkább az irodalmi-színházi kísérletek kapták, tömörültek az érdeklődők a performanszokra, órákat álltak a nézők egy levegőtlen pincében, hogy részvevői legyenek a mindig telt házas előadásoknak (Stúdió „K” Woyzek). Az amatőr filmesek fekete-fehér képkockáira gyakran többen voltak kíváncsiak, mint a szélesvásznú nagy mozikra. És igaz: az izgalmasan újító amatőr együttesek eljutottak a nagy fesztiválokra, utaztak, szerepeltek Európa-szerte.

Vitányi Ivánra hivatkozva jegyzi meg a szerző: „hiszen az SZDSZ bölcsője az amatőr színjátszás, a táncház-mozgalom bölcsőként szolgált az MDF-nek, a közművelődésnek hangsúlyos szerepe volt a két rendszerváltó mozgalom létrejöttében.” De hát melyik közművelődésnek?

Az amatőr együttesek kisebbjei-nagyobbjai, sikeresei-helyi elismertségű csoportjai művészeti célokra építkeztek, a nem öntevékeny formák pedig kiemelt eseményeket, vagy jó értelemben vett szórakozási kínálatot igényeltek. Úgy vélem, a kor amatőr művészeti együtteseinek izgalmas, általános emberi megújulásba vetett igyekezetét hamis lenne utólag megideológizálni. Még azt is megkockáztatnám, leértékelő gesztusba váltana nemzedéki élményeket nyújtó kísérleteiket, előadásaikat, kiállításaikat politika csöbrökbe önteni.

További problémát jelentene, mert Trencsényi László írásának végkicsengése erre utal, ha a mai demokrácia felfogások ütköztetésének kínlódásaiba bevonnánk egy hajdanán funkcióját betöltő, valóban közmegegyezésen alapuló kulturális csúcs-teljesítmény átértékelésének igényét. Ha motivációs céllal tennénk, mint a szerző ajánlja, olyan példát állítanánk, amely megismételhetetlen, hiszen teljesen más viszonyok között élünk ma, mint az amatőr művészeti mozgalmak legszebb esztendeiben. A világ megváltozott, a művészet és a kultúra öntevékeny formái nagyobbrészt a hálózatra költöztek. 

Kép forrása: Pixabay, Various-Photography 

Népművelő vagy néplenevelő? 

A cikk kapcsán nem lehet említés nélkül hagyni még egy felvetést. Trencsényi László szerint a Kádár-szocializmus nem sajnálta a pénzt a közművelődésre (na, erről is lehetne vitát nyitni!), és fontosnak tartotta a népművelő képzést, hiszen a cél az volt, hogy a népművelő elfogadott értelmiségivé váljon. Így ír: „Az un. művelődést, népművelést a politikai hatalom (még rothadó lazuló korszakában is alapvetően) indokrinációs célokra használta, erre adott pénzt, erre épített, erre alkalmazott szakembereket, akiket értelmiségivé képzett.” Erre csak annyit: még a diplomázás előtt, ab start azok voltunk, azok voltak tanulótársaim, későbbi kollégáim is, senkit nem kellett értelmiségivé képezni. Mit mondjak, a képzés sokszor inkább visszaképzett volna bennünket (legalábbis szándékaiban, de sikertelenül) egyfajta adott kulturális keret referenseivé. Ez nem általánosítható, és nem igaz összességében, hiszen kiváló tanáraink voltak, de néha érezhető volt ilyen irányú törekvés is. Népművelőnek általában olyan diákok jelentkeztek, akik már határozott műveltségi tartománnyal rendelkeztek, és művészeti-kulturális elhívatottsággal keresték a kulturális lehetőségekben való részvételt, gyakran maguk is alkotók voltak.