Köröz a tű a bakeliten, ma pedig online hallgathatjuk a régi hanglemezekre feljátszott zenéket, sanzonokat, nótázásokat. A Magyar Kultúra Napján került ki a hálóra a hangrögzítés első száz évének magyar emlékeiből összeállított gyűjtemény. A szabadon elérhető fonotéka az Országos Széchényi Könyvtár lemezkollekciójából ad ízelítőt, Hangtár megszólítással.

Meglepően jó hangminőségben szólalnak meg a múlt század korai időszakából származó felvételek. A Monarchia utolsó békeéveiből még vidám kabaréjelenetek is letölthetők. Min nevettek akkoriban, kik a tréfák célpontjai? A régi korongok alapján az cseng ki, hogy nem a politikai balfogások voltak a témák, mint a műfaj későbbi korszakaiban, hanem a népi élet csacska pillanatai – már ahogy a felsőbbek ezt elképzelték. A boldog békeidőkről tanulhattunk eleget a birodalmi parlamentarizmus síkján, tanulságos hallani, így valóságosan megtapasztalni, milyen is volt a mindennapok teherviselőinek valós helyzete, illetve a róluk kialakított média-kép a kultúra működtetőinek felvezetésében. Csak remélni lehet, hogy értő történelemtanárok kommentálásában a most elérhetővé vált könnyen emészthető, hangzó dokumentumok is segíthetik az oktatás sokoldalúságának lehetőségét, segítve a múlt feldolgozásának esélyeit.

Próza régről

A tematikus keresőben a „Szépirodalom” kategóriát a mesék képviselik. Grimm rémtörténetek mellett a Ludas Matyi is hallható. Ez a lista azért meglepő, az tehát, hogy nincsenek nagyirodalmi darabok  az anyagban, mert aki már elég öreg hozzá, tudja, hogy a hatvanas évektől kezdődően itthon rendkívül népszerűek voltak a verslemezek. Szinte a teljes magyar irodalom, de a világköltészet is, a legjobb előadóktól a legigényesebb feldolgozásban került LP-re, és vették is ezeket a lemezeket. Igaz, a Hangtár most közzétett anyaga 1962-vel zárul, így a mikrofonos Parnasszus káprázatos világa nem lehetett része a jelenlegi digitális tékának. Az emlékező és műélvező közönség ugyanakkor a jelenlegi vezető és globális digitális szolgáltatók (igaz fizetős) kínálatában megtalálhatja ezeket a felvételeket.

Zene, zene, zene

Várhatóan a leginkább hallgatott darabok a két háború közötti sanzonok, operettbetétek, kuplék lesznek. Ez a digitális wurlitzer nagyszerű előadók közreműködésével örökzöld slágereket szolgáltat. „Te vagy a fény az éjszakában” – énekeli Karády Katalin. „Néha-néha visszajönnek a tavaszi álmok”- hangzik el Kalmár Pál előadásában. A Blaha, mint köztér ismét megújuláson esik át a sajtóhírek szerint, naponta tízezrek utaznak át a kereszteződésben: hátha akad valaki, akinek eszébe jut, ki is volt ez a színésznő, akiről a tér a nevét kapta? Énekét 1910-es gramafon örökségben meglelheti az „Első Magyar Hanglemez Gyár” ránk maradt felvételén. A „Nagymama” operettből kaphatunk részleteket tőle, és magyar nóta összeállítás is felcsendül.

A klasszikus zene gyűjtőnév alatt Kodály, Bartók, Erkel és Liszt művek történelmi felvételei érhetők el. Ide sorolódik az ötvenes évek kötelező szovjet műsorszámai közül Hacsaturján és Dunajevszkij Supraphon cégnév alatt kiadott lemezei is.

Blaha Lujza a Matyi szerepét játszó Vidor Pállal mint Jucika, Vidor saját népszínművében, A vörös sapkában / fényképész Strelisky Lipót. Kép forrása: Digitális Képarchívum, OSZK.

Magáról a Hangtár platformól létrehozói így nyilatkoznak:

„Több mint 2600 digitalizált hangfelvétel vált szabadon hozzáférhetővé a nagyközönség és a kutatók számára a legújabb, Hangtár elnevezésű digitális adatbázisunkban. A 2021. január 22-én, a Magyar Kultúra Napján elindult tartalomszolgáltatással több mint 150 órányi archív hanganyag vált közkinccsé a Színháztörténeti és Zeneműtár gramofonlemez-gyűjteményének anyagából.

Az összeállítás tartalma számos műfajt ölel fel: legnagyobb részben szórakoztató zenét (katonazenét, operettet, filmdalokat, tánczenét, korai dzsesszt), kisebb részben magyar nótát, népzenei vonatkozású felvételeket – köztük a Patria néprajzi gramofonfelvételek sorozatának néhány lemezét – és klasszikus zenei hanganyagokat tartalmaz, de prózai hangdokumentumok is helyet kaptak a válogatásban.

Az eddig csupán a könyvtárban kutatható dokumentumok hat évtized magyar vonatkozású hanglemeztörténetét ölelik fel: magyar szerzők műveit, illetve előadók felvételeit tartalmazzák, amelyek az 1904 és 1962 közötti időszakban jelentek meg hazai gyártású vagy külföldi lemezeken. Maguk a felvételek 1902 és az 1950-es évek vége között készültek, de nem csak Magyarországon, hiszen a magyar előadóművészek régen is rendszeresen készítettek hanganyagokat külföldön, például a két világháború között Németországban vagy 1950 után Csehszlovákiában.”

Tudom, jogilag ez így korrekt, de mégis feltűnő, hogy minden egyes hanglemez címkéje alatt ott a figyelmeztetés: nyilvánosan ezek a művek nem játszhatók le, ehhez szerződni kell az illetékes jogtulajdonossal.

Semmi baj ezzel, az otthoni magányban tallózó számítógépes felhasználó bele-bele hallgat ezekbe a művekbe, élvezi a múlt aranytorkait, vagy csóválja a fejét a művészi és tartalmi különcségeken, de mindenképp gazdagodik a felvételek lejátszásával. Csak az a rossz, hogy közben öles betűkkel, nagyobbal mint a rég elhunyt szerzők és előadók nevei, ott ripakodik egy felszólítás a jogokra vonatkozóan. Talán elég lenne ezt egyszer odacsapni a honlap valamelyik bemutatkozó részéhez, fölöslegesnek tűnik minden egyes oldalon elismételni a szentenciát.

Ez apróságnak tűnik, de mégis zavaró, én legalább így éreztem. Nincs minden könyv minden egyes lapján felróva, ki a jogtulajdonos, a kiadó megelégszik egyszer feltüntetni a jogokra vonatkozó adatokat az impresszumban. Ez követhető eljárásnak tűnik ez esetben is.

A Kormányzó hangja 1890-ből

Még szerencse, hogy Kossuth Lajos hangja nem jogköteles, pedig a szerző és előadó elég jó név. Ugyan több média-ismertető hivatkozik a Hangtár kapcsán az egyetlen, még viasztekercsre rögzített, az Országos Széchényi könyvtár állományában lévő Kossuth felvételre, magában a Hangtár site-on ez a hangemlék nem szerepel. Külön oldalon érhető el a többszörösen feljavított, digitalizált változat. Még így is nehezen hallható a szöveg, akkor is megrendítő.

További nem szöveg alapú gyűjtemények

A Hangtár portálon a célzott kereséshez az adatbázisban többszempontú keresőrendszer áll rendelkezésre. A tájékozódást gazdag tárgyszókészlet, részletes bibliográfiai adatok és jó minőségben digitalizált címkefotók is segítik. Az adatbázisban a hazai hanglemezgyárak mellett olyan nemzetközinek mondható lemezcégek kiadványai között is böngészhetünk, mint a The Gramophone Company (His Master’s Voice), az Odeon, a Columbia vagy a Deutsche Grammophon (Polydor). Lehet tehát válogatni a múlt hangjaiból, a történelem itt - konkrét értelmezésben - megszólítja a hallgatót.

Különösen fontos az is, hogy az érdeklődők megtapasztalhatják, hogy a nemzet könyvtára ma már nem kizárólag szöveges dokumentumokat szolgáltat széles körben, hanem a magyar kultúrkincs több ágazatának kiemelkedő teljesítményeit is, mint például a most bemutatott Hangtár emlékeit, a Digitális Képarchívum fotó és illusztráció gyűjteményét, vagy a Webarchívum honlap aratásának site kollekcióját.

További irodalmi hangzó dokumentumokról: Spotify Illyés. 

Tudunk már egyre többet a Kádár-korszak szövevényes kultúrpolitikai erőpróbáiról. Király István visszaemlékezései (Napló 1956-1989), vagy akár Illyés Gyula naplója (Naplójegyzetek három kötetben) szinte napi bontásban tárja fel ennek a kornak ideológiai ütközéseit, melyeknek végén vérre menő intézkedések következtek, következhettek. Aczél György, Pozsgai Imre, és tanácsadóik, mint Gyurkó László, Vitányi Iván közvetlenül avatkoztak be egy-egy mű, színházi produkció, film sorsába, a megszületésüktől kezdve a betiltásig, megcsonkitásáig, esetleg megtűréséig. Egy friss, december végén megjelent új könyvben részletesen ismerkedhetünk meg konkrétan a felső politikai vezetés körmönfont egyezkedéseivel, egy adott művészcsoport történetének állomásait követve. Az Orfeo, majd Stúdió „K” művész közösség ügyével maga Kádár János is foglalkozott.  Így intette 1972-ben a pártot: „Ebben az országban nem lesz többé Orfeo-ügy.” Ez mit jelentett, azt már az apparátusnak kellett megfejtenie: egyrészt azt, hogy nem csinálnak az Orfeo-ból ügyet, másrészt esetleg azt, hogy nem lesz többé Orfeo.   

Nemzedéki élmény

Végül túlélte a Stúdió „K” (előzőleg Orfeo) az összes kultúrpolitikát, ma is játszik a kicsiny színház a Ráday utcában. De közben volt egy előadásuk, a „Woyzeck” (1977).

A bemutató után nem sokkal az évtized legnagyobb művészeti teljesítményeként értékelték az elemzők a produkciót. Nem túlzás azt állítani, hogy nemzedéki élmény volt ez a teátrum, a nézők között egyaránt ott tolongtak a neves írók, híres ellenzékiek, vezető színészek, és persze az egyetemi, illetve a non-konformista ifjúság.

Hogy volt ez a lázadás? Mint volt ez a happening?  Nem kevés oldalon, méretes ötszázkilencven oldalon mutatja Sándor L. István dokumentum esszéje az alkotói autonómia fogalomkörében némileg felengedő érett Kádár-korszak egyik nagy önmagvalósító projektjének történetét, benne a legendás Woyzeck előadás (1977) körültekintő szakmai analízisével. Nem mellékesen, megtűzdelve a darab próbafolyamatának intimitásaival is. A mű teljes címe: „Szabadságszigetek. Fodor Tamás és a Stúdió „K’” története 1978-ig. Beszélgetések, elemzések, rekonstrukciók”.

"Tessék! Tessék!"

A terjedelmes kötet közel hatszáz oldala első ránézésre nagy falatnak tűnik. Ilyen nagy lélegzetű munkák publikálásához bátorság kell vagy valami nagy igazság. És persze iszonyatos kitartás, elmélyedési készség. Mindenképp elismerés a szerzőnek vállalkozása értékrendi magasságához. A tárgyválasztás, a témakifejtés félszáz lapnyi betűtenger után is megőrzi a bizonyosságot: nem lehet elégszer felidézni a hajdani Woyzeck előadást, a színházi bemutatóból társadalmi eseménnyé vált színi csodát, a nézők és a játszók ritkán megszülető közös platformját. Idők, bonyodalmak, tettek elvont játéka és a jelenlét ordító tehetetlensége összefonódott, a meseszövésből nyomasztó, személyes érintettséget kiváltó sztori lett.  A darab úgy kezdődött: „Tessék, tessék…” majd lehullanak a piaci bábelőadás figurái, elvonódik a rozzant függöny, a néző félénken becsoszog a térbe, és kérlelhetetlenül szembe találja magát a kiáltó valósággal (maival, egykorival, jövőbelivel?): két eltérő státuszú ember normális, valamilyen szinten egymásra reflektáló kapcsolatának lehetetlenségével.  Csak „Tessék, tessék!”, ez a darabkezdő felütés, most az erről szóló könyvre is ajánlható ez a fordulat.

Stúdió "K": Poremba. Kép forrása az együttes honlapja

Miről szól ez a tanulmány?

Lehet egy negyven évnél régebben működő amatőr együttes néhány évéről hatszáz oldalon tudósítani? Erre nem tudom a választ. Én két nap alatt bevettem az anyagot. Az tűnt fel: a szerző nem az esztétikai, drámaelméleti kategóriák megfeleltetésében keresi a Woyzeck sikerét. Meg szeretné érteni azt a közösséget, amelyben megszületett a bemutató, majd a folyton változó előadás. Nyilvánvaló Sándor L. István számára, hogy egy misztérium, megismételhetetlen varázslat volt műsoron a Lőrinc pap téri pincében, nem egy elszínészkedett szöveg. A minőséggel, a hajdani szocializmusban lehetetlen és abszurd kvalitásos létezés példájával találkozott a néző. Alkotással, amely önmagáért és a benne résztvevőkért van, nem kultúrpolitikai elvárásokért, irodalmi tradíciók leporlásáért, és végképp nem gázsi borítékokért. Lehet így is --- ez kínzóbb útravaló volt a látogatónak, mint maga a darab nyomasztó története. Ha az alap hibás, a dőlés végzete eljön. De magától, vagy személy szerinti közreműködés is kellene hozzá? – ilyesmi titkok rogyasztották a pincéből felfelé botorkáló, megilletődött nézőket. Nem volt taps a befejezés után, ha volt egyáltalán befejezés, így nem enyhülhetett a feszültség a tetszésnyilvánítás levezető gesztusában. A katarzist mindmegannyian egyénileg, saját hangszerelésben hordták ki a résztvevők.   

Művészi teremtés

Nehéz többet írni – vagy mégis lehet, akár majd hatszáz oldalt – a Stúdió „K” működéséről, mint amit Fodor Tamás együttesvezető így foglal össze a könyv belső borítóján:

„Az alkotás egy új élet, egy új teremtés. Ha a színház erre képes, akkor nem bérletes előadásokat játszik, hanem egy alkalmat teremt, amit legföljebb megismétel többször is mint teremtést. A művészi teremtés ugyanis többszörözhető. A kérdés csak az, hogy a közös alkotás során valóban létrejönnek-e interakciók, s az interakciók elérnek-e olyan minőséget, ahol a konfrontációk és a valódi konfliktusok keletkeznek. És hogy ezek a konfliktusok tükrözik-e a világ konfliktusait? Tehát egy olyan eredmény születik-e az alkotó folyamat végén, amiben napjaink valóságát szemlélhetik az emberek.”

A kötetben a rendező Fodor Tamás mellett a darab szereplői is elmondják, miként élték meg a próbákat, a folyamatos kísérletezést, az előadásról előadásra újraalkotott jelenetek gyötrődését. 0szkay Csaba szerint a „Woyceck” üzenete az volt, „hogy a néző érezze, hogy ő is felelős azért, ami megtörténik. Nem sétálhat el senki csak úgy a dolgok mellett.” Angelus Iván így emlékezik: „Azt, hogy az életünket vittük a színpadra, inkább úgy kell érteni, hogy mi – amennyire csak tudtunk – mindig száz százalékig voltunk jelen a próbákon, az előadásokon, azaz egyáltalán nem volt megkérdőjelezve, az, amit csináltunk. Nem volt semmiféle távolság köztönk és a színházunk között. … Ilyen értelemben az egész életünk volt benne a színházban. Mindannyian benne voltunk, annak ellenére, hogy kinek kevesebb, kinek több magánélete volt.”

Székely B. Miklós (Laca) felidézi az első előadások egyikét:

„Aztán két hét után azt mondtuk, hogy na jó, mutassuk be, ameddig eljutottunk. Nem tudta senki, hogy mi lesz belőle. De bejöttek a nézők, és abban a pillanatban éreztük, hogy itt valami egészen más történik. Én például nem tudtam megszólalni, csak nyeldekeltem. Makogtam a szövegből. De olyan feszültség volt, hogy tudtuk, itt valami történik. Hogy mi, azt pontosan nem tudtuk. Most nem a sikerről beszélek, mert ennél sokkal brutálisabb dolog történt. Valami olyasmi, ami a bányalégomláshoz hasonlítható…” 

Könyv és nívós mellékletei

Külön ki kell emelni a könyv kiegészítő részeit. Lábjegyzetek formájában szinte az 1960-90 közötti kulturális résztvevők majd mindegyikéről részletgazdag ismertetőt nyújt a tanulmány. Kritikusok, színészek, rendezők, írók, politikusok sorjáznak a kis betűkkel szedett sorokban,  bámulatos életművek megalkotói, kettétört karrierek emigrációs drámáinak érintettjei. Alapos névmutató is tartozik a műhöz. Kronológia és „Ki kicsoda” lexikon is helyet kapott. Végeredményben a kor amatőr színjátszásának név- és műtára is kirajzolódik, köszönet ezért a szerző elmélyült kutatásának. Ami viszont sajnálatos, az a fotók minősége. Nem illusztratívak, nem is dokumentumszerűek, nem adják vissza semmilyen formában a Stúdió ”K” imidzset. Nyilván ennek a gyengeségnek nyomdatechnikai okai vannak, de mégis kár érte. Talán egy külön befűzött fotómelléklet tábla megoldás lehetett volna.

A könyv a „Mesterek és műhelyek" sorozatban jelent meg, a Selinunte Kiadó gondozásában, 2020 decemberében.

Tudják azt nagyon jól az érintettek, hogy a könyvesházakba gyakran költöznek szellemek. Távozáskor érdemes üdvözölni is őket, különben a sértődősebb fantomok kicserélik a vásárolt vagy kölcsönzött könyvek szövegét (részlegesen vagy teljesen). Nem ritka, hogy második olvasásra széthullik a kötet, a papírkötés elenged. Az e-book sem mentes a túlvilágiaktól, a központi garnizonok kísértetei küldik és visszahívják a texteket. Dzsinneket sejt a kezdő Kindle felhasználó a gépben, eleinte olyan zabolátlan az olvasó masina.

Az elektronikus könyv, mint a ma és a jövő emberének művelődés-technikai eszköze, világszerte az érdeklődés középpontjában áll. Zsebében egy egész könyvtárral él, aki Kindle, Kobo, vagy táblagép betűző kasztnit működtet.

De mi is igazán az e-book? Annyi bizonyos, hogy nem egyszerűen a nyomtatott könyv digitális verziója. Arról sincs már vita, hogy a tartalom új alakisága, a digitális irodalmi mű, felkúszott észrevétlen (?) a kultúra csarnokainak magas polcaira. 

Muris széljegyzetek

Az itt következő idézetek az e-book jelenséget kísérő lelkesedések és elutasítások frappáns összefoglalói. Nem kutatási projektek alaposságával mutatják be az e-könyv szcéna tipikus konfliktusait. A megfigyelés, a rácsodálkozás szintjén rögzítik a digitális olvasás újszerűségeit. A rövid szövegrészletek a könyv változásával, valamint a könyv ökoszisztémájának radikális átalakulásával foglalkoznak. Írók, olvasók, könyv-alkotók fogalmazzák meg gondolataikat, érzéseiket a terebélyesedő e-book világról. Néha lelkesülten, néha nagyon nem örülve a kifejlődő e-könyv környezet tabudöntögető extrémitásainak.

A rövid idézetek, szövegrészletek jelentős része angol nyelvű eredetiben. Ezeket is magyarul adjuk közre, az eleve magyar publikációk mellett.

Digitalizáció

„A digitalizációnak van egy természetes határa. Az e-book növekedés nem haladhatja meg a nyomtatott könyvek mennyiségének ötven százalékát. A könyv tökéletes kulturális építmény. Használhatósága felülmúlhatatlan. Az emberek szeretik a nyomtatott írásműveket.” Maja Thomas

„Napjaink jellemző tendenciája, hogy az iparági szereplők a jövőt a múlt eszközeivel próbálják alakítani. A könyvkiadók utánozzák a képernyőn a papíroldalak látványát. Új bor ódon flaskában: ez az eredmény. Az iPad lehetőségeit nem arra használják, hogy újragondolják a könyv megjelenítésének eszköztárát. Egyszerűen maradnak a print mimikrinél, annak reményében, hogy megőrizhetik elveszett monopoliumukat a tartalom és az üzleti folyamatok fölött.” Jeff Jarvis

Jövő

„A XXI. századi tartalomüzlet alap-problémája az, hogy könnyű és egyszerű bármilyen alkotást terjeszteni, de lehetetlenül nehéz hozzá érdeklődőt szervezni. A felhasználók egyre többet és többet várnak el ingyenes hozzáférésre, ugyanakkor a tartalom előállításának a költségei egyre drágábbak lesznek… A jövő a vevővel való partneri viszonyról, a variálható árkombinációkról, és a fizikai tárgyak diktatúrájának megszűnéséről szól.” Nicholas Lovell

„Ugyan Gutenberg találmánya alakította ki mai világunkat összes csodájával és kihívásaival, annak idején senki sem látta előre, maga Gutenberg sem, hogy a nyomtatás ilyen nagy hatással lesz életünkre. Most ugyanígy vagyunk – elnagyolt vázlatokat nem számítva –, senki sem tudja megjósolni a digitalizáció hatásait jövőbeli életünkre.” Jason Epstein

„Az írók a jövő e-book világában képesek lesznek műveik több verzióját egyszerre közzétenni. Az A és a B változat különböző lehet, a keresők és közösségi oldalak analízise alapján. Az e-könyv, ami a barátod kezében van, bár ugyanaz a szerzője és címe, mint amit te éppen olvasol, lehet más tartalmú és összeállítású.” Jason Merkoski

Az írót ezentúl ne tollal a kezében egy könyvtárszobába képzeljük. Tekintsük őt úgy, mint az optikusnál egy pácienst, akinek a szemére különböző lencséket helyeznek a marketingesek, közösségi média szakértők.” Jason Merkoski

Kép forrása: Pixabay, Lothar Dieterich

Szatirikus

„A könyveknek remek ötszáz évük volt, most eljött a változás ideje.” Jeff Bezos

„Az igaz Isten a megmondhatója, hány ingyenes kiadványt töltöttem már le, talán három életre valónál is többet. Ez van, létezik két dolog, aminek egyszerűen nem tudok ellenállni: az ingyen kaja, és az ingyen könyv.” Steve Weber

„A számítógépek hontalan szörnyetegekként lebegnek a könyvek és képek kultúrája felett, mint óriási könyv-vámpírok.” Friedrich Kittel

Álmodozó

„El tudom képzelni a világot könyv nélkül. De nem tudom elképzelni olvasás nélkül.” Andrew Piper

"Olvasás nélkül alig lennénk többek, mint majmok, amelyek megtanultak drága karórát viselni és a legutolsó divat szerinti napszemüveget hordani." Jason Merkoski

„Két dolog van a világon, ami tényleg ingyenes és kimeríthetetlenül rendelkezésre áll: a levegő, amit beszívunk és a Gutenberg-projekt könyvei.” Michael Hart

Egysorosok

„A könyv nem kényszerű tömegszállása szavaknak, mondatoknak…” Kassák Lajos

„Az Interneten papírhajós bálnavadászik.” Papp Tibor

„Jószándékom… a hazában a könyveket elbővitsem és olcsósítsam.” M. Kis Miklós

„Korunk szelleme: hatalmas Papírember!” Sirató Károly

A teljes gyűjtemény ingyenesen letölthető. Cím: Kerekes Pál: Volt egyszer a könyv. Olvasás az elektronikus időkben. NÉRO sorozat. Kossuth Kiadó.

Az e-könyv az évek során megérdemelt pozíciókat vívott ki magának az olvasás világában. Egyre több szöveg kerül kijelzőkre, az olvasók elfogadják ezt az információs betűcsatornát, irodalomélvezeti elektronikát. A folyóirat-kultúrában az online megjelenés szinte teljes mértékben átvette a print változat évszázados szerepét. A szakkönyv is a digitális megjelenés irányába fejlődik. A szépirodalom klasszikus része szinte hiánytalanul elérhető ingyenesen, akár az angol, akár a magyar nyelvet nézzük.

Aki olvasni akar, könnyen jut könyvhöz az interneten. Hazai és globális tárak ontják – legális módon – az ingyenes magyar nyelvű írásművek tízezreit. A szabad könyv az internet legnagyobb kulturális lehetősége. Szórakoztató és magvas irodalom egyaránt letölthető mindennemű anyagi ráfordítás nélkül: már akkor persze, ha tudjuk, hol találhatók meg a térítésmentesen, legálisan kínált művek. A digitális Kánaán hegycsúcsai-völgyei bejárhatók, de kell hozzá előkészület.

Az e-könyv mint kultúrtechnika

Könyvapplikációk öntik el a netet. Digitális tankönyvek kúsznak be az osztálytermekbe. Hangoskönyvek landolnak a telefonok kijelzőin. Teljes könyvtárak elektronizálják nyomtatott állományukat, a szövegek kikerülnek a felhőterekbe (Cloud-tárolókba). A tudományos publikációk a digitális glóbusz köreire kapcsolódnak. A könyv virtualizálódik. Az olvasó kielégítheti kedvét: ha keres, talál hangulatának, érdeklődésének megfelelő tartalmat. Ingyen, gyorsan. Az e-book arénában végtelenül peregnek a produkciók. Az e-könyv kultúrtechnika, olyan kommunikációs kör, amelyben az író-olvasó-kiadó, egyszóval minden könyvkörnyezeti szereplő folyamatosan impulzusokat kap a továbblépésre, megújulásra. De ismerjük-e eléggé a lehetőségeit? És ami a legfőbb: van-e tájékozottságunk arról, hogy a legális ingyenességnek seregnyi fajtája van? Nem olyan egyszerű a képlet, hogy egy adott könyvhöz mindig és mindenütt egy adott globális ingyenesség tartozik.

A könyv – a kézírásos kódexek éráját követően – a nyomtatás korszakának beköszönte után néhány évszázaddal érte el a széles közönséget. Kibontakozó humán funkcionalitása azonban – más iparágak és kereskedelmi gyakorlatok kikényszerített átvételével – megtört. A polgári társadalmi fejlődés gazdasági keretei között létrejöttek az értékesítési csatornák. A nyomtatott könyv ugyan már a kezdetektől, Gutenberg korától kezdve kereskedelmi termékként is funkcionált, azonban végérvényesen a XIX–XX. században vált árucikké. Az író tiszta szellemi alkotása – kulturális értelemben – befektetési célponttá torzult. Gyakorta, és koronként változó, az adott korra jellemző mértékben – a bátor szellemi-intellektuális kiadói vállalkozások ellenére – könyvidegen kereskedelmi és pénzhatalmi struktúrák, mohó rezsimek terpeszkedtek rá a szövegbázisra.

Kép: Pixabay, Three-shots

Eladhatóság helyett a létezés igazol

A média és a biznisz uralta könyv további teljesítőképessége megkérdőjeleződött a digitális textkultúra kibontakozásával. Az informatika totális konstruktivitása új helyzetet teremtett a könyvforgalmazás- és értékesítés változatlannak hitt regisztereiben. A legkarakterisztikusabb változás az, hogy az elektronikus felületeken megél a nem üzletszerűen tálalt tartalom is. A digitális szöveg nem az eladhatóság, hanem a létezés szintjén kapcsolódik be a könyvmiliőbe. A rendszeres olvasó kilép a fogyasztásra edukált kiadványvásárlói közegekből. 

A könyvkomplexum ellentmondásos, kétértelmű, gazdasági és kultúr-hegemonista érdekek által konstruált folyamatait szétrobbantotta az e-könyv térhódítása. Simán csak azzal, hogy rendelkezésre áll egy új lehetőség a könyvelérésben: az ingyenesség. A mű magáért áll ki, hiszen szabadon elérhető, letölthető, gyakran továbbítható is. Az e-könyv természetszerűleg adottként mutatkozik meg a felhasználó előtt. Ilyen értelemben nem pusztán új médium, hanem kétlépcsős művelődési építmény: egyrészt információs felület, másrészt művelődéstámogató rendszerek – gyakran önszerveződésű – strukturálója is.

Könyv menza

A nyomtatott könyv tartalékai kimeríthetetlenek. Az elektronikus szöveg távlatai beláthatatlanok. Az ingyenesség alapján álló elektronikus szöveggyűjteményeknek kedvező hatása lehet a digitális kultúra teljes egészének megismertetésére, a hálózati művelődés tartalmi kibontakoztatására, a nemzeti önismeret biztos pontjainak felfedeztetésére.

Különös, hogy a könyv merkantilizmus viszonyrendszeréből a most kibontakozó kiadói-terjesztői-forgalmazói egyezkedések, szerzői támogatásokat átalakító kísérletek sem igazán tudnak kiszabadulni. A kultúrpolitika nyomtatásban gondolkodik, az olvasás világa eközben egyre távolodik a kiporciózott ABC struktúráktól. 

Pezsgett az élet a múlt század hetvenes éveiben a kultúrházakban. Amatőr művészeti csoportok próbáltak, ismeretterjesztő előadások telt házzal zajlottak, szakkörök tevékenykedtek. Dübörögtek az ifjúsági klubok, sok zenével, híres emberek meghívásával. Mint egykori művelődési központ igazgató jól emlékszem: direkt politizálásra nem volt kényszer, nagyüzemű ideológiai munkaszervezést már nem igényeltek a felsőségek. Nagy ritkán kellett ünnepelni egy nevezetes évfordulót tessék-lássék módon. A hatalom célja az intézményrendszer működtetésével talán az ideológiai fejlesztés és ellenőrzés volt, ezt a szándékot tapasztalta az ember a fenntartókkal zajló örökös vitákban, de a valóságban más volt a helyzet.

Ez már egy lezárt korszak. Most mégis előjött a téma. „Beszélgessünk a közművelődésről” címmel olvasható írás (2020/40. szám) Trencsényi László professzortól az Élet és Irodalom hasábjain a hajdani fura terek kultúréletéről.

Bővitetlen kultúra: csináld és másokat is figyelj

Így utólag visszagondolva, a legfurcsább az, hogy az intézmény nevében benne volt a „művelődés”, de az életerőt, a lendületet nem egy műveltségeszmény felé való közeledés, fejlesztés jelentette, hanem a közösségi színterek értelmes, érzelmileg feldolgozható belakása, elfoglalása. Táncolni, verset mondani, kórusban énekelni, meghallgatni egy író-olvasó találkozót, akárcsak lejárogatni az ifjúsági klubba: ezek minőségi időtöltésnek számítottak. Volt egy hely, ahol élet lüktetett, hallani lehetett megszólítást nem csak hivatalos platformokról, hanem hiteles személyektől: művészeti vezetőktől, karnagyoktól, előadóktól, oda vetődő íróktól. Mi más dolga volt a kultúrház munkatársainak? Annyi, hogy a technikai-adminisztratív feltételeket megteremtsék, szerezzenek pénzt a programokra, és nem ritkán, okosan magyarázkodjanak a fenntartónál, ha valami rossz híresztelés érte el a felelősöket: például beengedett az igazgató olyan „új” műfajokat, mint a jazz, a dramatikus tánc, és mindenféle kortárs kísérletezés.

A cikkben is említett Orfeo (később Stúdió „K”) csoport, és más vezető amatőr művészeti együttesek mellett dolgozhattam sok éven át. Mint ilyen értelemben érintett, néhány gondolattal szeretném kiegészíteni Trencsényi László megállapításait, nem tagadva, hogy néhány következtetésével nem mindenben értek egyet. A politikai szemszögeket szeretném érinteni, pedig éppen ez az, amit lehetőleg el kellene kerülni a művelődés témakörével összefüggésben, amennyiben egy kulturális menedzser feladatait elemezzük. (Én még népművelés szakot kezdtem a főiskolán, majd közművelődési szakemberként végeztem, mára kulturális menedzser lett a szakma neve. Ma már van művészetközvetítő, kulturális közösségszervező egyetemi képzés is más egyebek mellett.)

Amatőrök a csúcson

Konkrétumokra térve: Trencsényi László nem kevesebbet állít, mint azt, hogy az egykoron működő amatőr művészeti együttesek valójában lelki-szellemi pótszerek voltak az akkori párturalom hatalmi gépezete ideológiai uralmának elviselésére. A szabadságvágy vezérelte oda az embereket, az „indokrináció nyűgétől szabadulni kívánók kerestek új mozgásteret” a kultúrházak sürgő-forgó világában. Nyilván ilyen is volt, én azonban úgy láttam, hogy ezek a művészeti együttesek nem direkt politizálni akartak, hanem az akkori kortárs európai, akár globális művészeti mozgalmakhoz kívántak csatlakozni. Alkotni akartak aktuálisan, a világ kreatívjainak törekvéseihez szerettek volna kapcsolódni. Ez még a néptánc együttesekre is igaz volt, hiszen az ősi mozgásnyelvekből formáltak új eszközrendszereket. A nagy fényt természetesen inkább az irodalmi-színházi kísérletek kapták, tömörültek az érdeklődők a performanszokra, órákat álltak a nézők egy levegőtlen pincében, hogy részvevői legyenek a mindig telt házas előadásoknak (Stúdió „K” Woyzek). Az amatőr filmesek fekete-fehér képkockáira gyakran többen voltak kíváncsiak, mint a szélesvásznú nagy mozikra. És igaz: az izgalmasan újító amatőr együttesek eljutottak a nagy fesztiválokra, utaztak, szerepeltek Európa-szerte.

Vitányi Ivánra hivatkozva jegyzi meg a szerző: „hiszen az SZDSZ bölcsője az amatőr színjátszás, a táncház-mozgalom bölcsőként szolgált az MDF-nek, a közművelődésnek hangsúlyos szerepe volt a két rendszerváltó mozgalom létrejöttében.” De hát melyik közművelődésnek?

Az amatőr együttesek kisebbjei-nagyobbjai, sikeresei-helyi elismertségű csoportjai művészeti célokra építkeztek, a nem öntevékeny formák pedig kiemelt eseményeket, vagy jó értelemben vett szórakozási kínálatot igényeltek. Úgy vélem, a kor amatőr művészeti együtteseinek izgalmas, általános emberi megújulásba vetett igyekezetét hamis lenne utólag megideológizálni. Még azt is megkockáztatnám, leértékelő gesztusba váltana nemzedéki élményeket nyújtó kísérleteiket, előadásaikat, kiállításaikat politika csöbrökbe önteni.

További problémát jelentene, mert Trencsényi László írásának végkicsengése erre utal, ha a mai demokrácia felfogások ütköztetésének kínlódásaiba bevonnánk egy hajdanán funkcióját betöltő, valóban közmegegyezésen alapuló kulturális csúcs-teljesítmény átértékelésének igényét. Ha motivációs céllal tennénk, mint a szerző ajánlja, olyan példát állítanánk, amely megismételhetetlen, hiszen teljesen más viszonyok között élünk ma, mint az amatőr művészeti mozgalmak legszebb esztendeiben. A világ megváltozott, a művészet és a kultúra öntevékeny formái nagyobbrészt a hálózatra költöztek. 

Kép forrása: Pixabay, Various-Photography 

Népművelő vagy néplenevelő? 

A cikk kapcsán nem lehet említés nélkül hagyni még egy felvetést. Trencsényi László szerint a Kádár-szocializmus nem sajnálta a pénzt a közművelődésre (na, erről is lehetne vitát nyitni!), és fontosnak tartotta a népművelő képzést, hiszen a cél az volt, hogy a népművelő elfogadott értelmiségivé váljon. Így ír: „Az un. művelődést, népművelést a politikai hatalom (még rothadó lazuló korszakában is alapvetően) indokrinációs célokra használta, erre adott pénzt, erre épített, erre alkalmazott szakembereket, akiket értelmiségivé képzett.” Erre csak annyit: még a diplomázás előtt, ab start azok voltunk, azok voltak tanulótársaim, későbbi kollégáim is, senkit nem kellett értelmiségivé képezni. Mit mondjak, a képzés sokszor inkább visszaképzett volna bennünket (legalábbis szándékaiban, de sikertelenül) egyfajta adott kulturális keret referenseivé. Ez nem általánosítható, és nem igaz összességében, hiszen kiváló tanáraink voltak, de néha érezhető volt ilyen irányú törekvés is. Népművelőnek általában olyan diákok jelentkeztek, akik már határozott műveltségi tartománnyal rendelkeztek, és művészeti-kulturális elhívatottsággal keresték a kulturális lehetőségekben való részvételt, gyakran maguk is alkotók voltak.    

„Az Emberiség képes lehetne-e valaha is nagyobbat alkotni, mint Beethoven vagy Platón?” Ezzel a kérdésfeltevéssel megy szembe Teilhard de Chardin, a múlt század egyik legnagyobb hatású teológusa. Válasza szerint a gigantikus arányú planetáris kulturális hálózat teljesítménye versenyképes lesz a zsenikre épülő művészeti hagyományokkal.

„ A francia jezsuita már 1947-ben vizionálta egy bolygószintű szellemi és információs közeg, a nooszféra létrejöttét. Teilhard szerint a nooszféra – a görög nousz szellemet jelent – bizonyos értelemben már a bioszféra csúcsán megjelenő emberrel együtt létrejön. Ugyanakkor csak a technológiai – elsősorban informatikai – fejlődés révén képes globális aggyá, „bolygószintű idegrendszerré” válni, amelybe mindenütt bekapcsolódhatnak az emberek, megosztva egymással tudásukat, ismereteiket és információikat. Teilhard halálakor (1955) internetnek még híre-hamva sem volt, de a fejlődés iránya megsejtette vele, hogy ez a világméretű informatikai háló létre fog jönni” – írja Bartók Tibor. 

Digitális szép új égitest: a Föld

A nagy Tömegek Világa mellett (vagy felette) a nagy Komplexek Világát állította középpontba Chardin. Ez a szemlélet humanizálja a Net-et, nem a digitális hálózat manipulatív összehatóira koncentrál. Így fejteget: „Érdeklődésem lassan felfelé irányult: a Bolygó igen egyszerű központi magjáról a kívülebb eső rétegek felé, amelyek ugyan nevetségesen vékonyak, de óriási mértékben aktívak és bonyolultak. Már nemcsak nem éreztem semmi nehézséget, amikor szinte intuícióval láttam meg annak az élő hártyának szerves egységét, amely filmként terül a minket hátán hordó égitest világos felszínére; de az érzékeny protoplazmaréteg körül – sajátos ragyogó fényövként, auraként – kezdtem észrevenni egy utolsó burkot, amely már nemcsak tudatos, de öntudatosan gondolkodó réteg.”

Kép forrása: Giammarco Boscaro, Unplash

Székely László tanulmánya igyekszik Chardin eszmekörét mai informatikai nyelvre átírni. A Magyar Tudományban részletezi a teológus evolúciós rendszerét a jelen generációinak alapélményei tükrében. Ilyennek tartja egyrészt a Föld elhagyását, az emberi tevékenység „szolarizációját”; másrészt az információtechnológiai forradalmat a világháló virtuális terével és a legújabb technika segítségével generált virtuális képződményekkel. Ebben a rengő-bongó társadalmi konstellációban milyen esélye lehet a fejlődést szolgáló szellemiségnek?

A megoldás:

„Minden alapunk megvan annak föltételezésére – fejtegeti Chardin –, hogy az a viharos fejlődés, amely az értelmi szférában, az egyének és a lokális csoportok közötti kommunikáció planetarizációjában az elmúlt néhány évszázad alatt lezajlott, és amely radikális fölgyorsulásának a XX. századi ember tanújává vált, tovább folytatódik, és az információcsere és a kommunikáció hálózatának koherenciája erősödni fog. Ennek eredményeképpen a nooszféra az eddigieknél is hatékonyabban fogja szintetizálni az individuális emberi értelmeket és gondolatokat, s bár mint ilyen továbbra is az emberi egyének együttműködéseként fog létezni, létre fog hozni egyfajta magasabb rendű, relatív önállósággal bíró tudatot vagy értelmet – azaz egy magasabb rendű információtároló és információföldolgozó entitást –, mely olyan teljesítményekre lesz képes, amilyeneket az egyének és az egyének közvetlen kapcsolatán alapuló lokális közösségek önmagukban sohasem érhetnének el. Az egyén ugyanakkor nem fog föloldódni ebben a magasabb rendű, személytelen információtároló és -feldolgozó struktúrában, hanem éppen ellenkezőleg, annak kialakulása és fejlődése személyként való további kiteljesedését és szabadságát fogja elhozni.”

A frappáns győzelmi ideák, a serdülő létszféra (azaz a bioszféra fölötti új burok, a digitális hálózat) prognózisa mellett azonban Chardin figyelmeztet:

„Az értelem evolúciójának részeseként olyan „nagy játszmában” veszünk részt, ahol mi vagyunk a játékosok s egyben a kártyák, meg a tét is. Semmi sem folytatódik többé, ha fölkelünk a játékasztaltól.”

Székely László összefoglalja konkrétabban is Chardin kétségeit: "Mindaddig, amíg megmaradnak az emberiség eddigi történetét jellemző represszív hatalmi viszonyok, a javak elosztásának súlyos egyenlőtlenségei, valamint a riválisnak tekintett közösségek alávetésére – olykor elpusztítására – irányuló destruktív tendenciák, a teilhardi értelemben vett planetarizáció korlátozott marad. Ahhoz, hogy az emberiség mint egész valóban szabad egyének planetáris közösségévé váljon, a világháló a maga virtuális közösségeivel hozzájárulhat ugyan, de önmagában kevés: valós társadalmi változásokra van szükség, s immár nemcsak egy-egy állam keretein belül."

A tartalmi gazdagság mellett szólni kell Chardin íráskapacitásáról is. A rendkívül bonyolult következtetéseket és filozófiai-teológiai fejtegetéseket is egyszerűen, érthetően vezeti le. Finoman hangolt irodalmiassággal bontakozik ki a szövegben egyre mohóban elmerülő olvasó előtt egy bravúros, izgalmas internet-rendszertan, amelynek az a paradox tulajdonsága,hogy éppen az internetet jóval megelőzve jött létre. 

Tisztelet és elismerés a fordítónak Rezek Románnak. 

„A költészet emberi, a számítógép nem emberi, sőt embertelen, és ennélfogva a számítógépnek nem lehet köze az irodalomhoz?” A kérdés még sarkosabb következtetésbe fordul: „Az irodalmat nem lehet értelmesen adatnak tekinteni. A probléma lényegi és nem felszínes: az irodalom nem adat. Az irodalom az adat ellentéte.”

Az adatromantika, s vele szemben az adatgyarmatosítás idején egyáltalán nem lényegtelen, hogy egyszerűen rákérdezzünk: hol a helye az olvasásnak a digitális médiakultúra szövevényes hálójában? Ez a problémakör egyidős a komputer megjelenésével. A Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle legfrissebb száma a számítógépes irodalomtudomány témaörvényébe bocsátkozik. A fent idézett mondatok a lapszám „Számítógépes irodalomtudomány: az adattól a transzcendentális kritikáig” című tanulmányából származnak.

A datafikáció van akit rémiszt, másokat lelkesít. A Big Data önmagában nem jó vagy rossz, viszont növeli az egészséges társadalmakban meglévő és folytonosan küzdő koordinációs lehetőségek esélyeit vagy elhamvadását. Az irodalom talál kapcsolatot ehhez a digitális performanszhoz? Az olvasás felhúz, kiterjeszt: eredendően és a jelenben is, ám a mérhetetlenül felduzzadt online szövegroncsok közötti eligazodáshoz segítség kell. Támasz, amelyet hiteles erők képviselnek. Irodalmárok, könyvtárosok, nagy olvasáskalandorok a családban, a tanulási környezetben, jó nyomtatott vagy elektronikus könyvek felhalmozóiban. Könyvespolcok, book-applikációk nem a romok képire asszociálnak. Jelentős fegyvertény a Helikon folyóirattól, hogy tanulmánygyűjteménye szembenéz a digitális médiavilág irodalmat érintő kérdéseivel.

Kép forrása: Pixabay, Gerd Altmann, Freiburg

Digi-benszülöttek olvasási szokásai

Golden Dániel tanulmánya számba veszi a text algebra (digitális bölcsészet) számítógépes fejleményeit. Nem marad azonban a mérhető szöveg alkatrészek, összesíthető íráselemek adatbázisos szemléleténél. Megfogalmaz az olvasáskultúra átalakulására vonatkozó határozott véleményt is. Összefoglalóan megállapítja: „Az elmúlt három évtized ismételten bebizonyította, hogy a kultúra konzervatív rendszerként működik. A nyilvánosság ollója szétnyílt: egyik oldalról az intézményesült formák, amilyenek a bölcsészettudományok is, nehezen mozdulnak, ragaszkodnak jól bevált mechanizmusaikhoz, a másik oldalról a tömegek hátra sem nézve hagyják maguk mögött az alfabetikus alapú kultúrát. A két világ közötti távolság és feszültség egyre nő, s a digitális bennszülöttek felnövésével valódi földindulásszerű átalakulások következhetnek.”

Mindezt felerősíti az algoritmikus irodalomtudomány megjelenése. A naiv szcientizmus helyett ez az új literatúra tudományág „az emberi kultúra termékeire általánosságban úgy tekint, mint amelyek radikálisan átalakíthatók, újrarendezhetők, szétszerelhetők és újra-összeszerelhetők.” Az online űrben a szövegtestek atomjaikra hullanak szét, majd ismét összeállnak más szerkezetben.

Digitális és/vagy digitalizált

Az elektronikus szöveg két létformáját különböztetjük meg jelenleg: a digitalizált művet, amely egy nyomtatott mű elektronikus verziója; valamint a digitális alkotást, amelyet eleve komputeren kreáltak. A cikk szerint fontos lenne egy harmadik típus is, „… amikor a nyomtatott előzményből a digitális változatot azzal a szándékkal hozzuk létre, hogy az olvasási tapasztalatban a nyomtatottól eltérő, a digitális közegből fakadó hozzáadott értékkel bírjon (minimum a megjelenítés eloldása a nyomtatott formátumtól, maximum a kereshetőség stb.).” Itt nyitott kapukat dönget a tanulmány szerzője, hiszen az elektronikus irodalmi képződmények széles skálája készül ilyen szándékkal, a weben halászgatva bőven lehet találkozni ilyen kísérletekkel. De nem kell messzire menni: maga az e-könyv-olvasó eszköz is megreformálja a nyomtatott írásművet, elég a Kindle szolgáltatásaira gondolni (fordítás, szövegmagyarázat, szótári kapcsolatrendszer, értelmezés, jegyzet-megosztás, más olvasók által végzett kiemelések adatbázisa, stb.) A legelterjedtebb e-book formátumok, az ePub, és a Kindle variáns, önmagukban is a szöveg teljesen új létmódját hozzák létre.

A digitalizáció kulturális gazdagodást hozott, de egyben kihívásokat is tett az olvasáskultúra évszázados hagyományainak rendszerébe. Az olvasás és írás tanult folyamata megtört, az értelmezés nem kizárólag a betűsorok megfejtéséből bontakozik ki. Az irodalmi műre is árnyékot vet a képiség, a tartalom kibontása képpontok, képegészek fogódzóival is történik. „A hagyományos statikus szöveg a tapasztalásban dinamikus hipermédiává válik” – állapítja meg Golden Dániel. Ebből egyenesen következik: „A képernyőkorszak térben és időben kiterjesztett szövegeinek a technikájában és az esztétikájában is óhatatlanul megjelenik a film- és videókultúra. A képkivágás, a megvilágítás, a kép- és hangvágás készségei észrevétlenül beépülnek a digitális közegben történő szövegalkotásba.”  A katarzis a médiális sokszínűség prizmáján áttörve, váratlan és tervezhetetlen pillanatokban lepi meg a befogadót.   

Könyvfogság vége

Az elméleti megközelítések természetesen nem fordíthatók le azonnal egy az egybe a napi könyvszakmai gyakorlatba. Úgy látom, a könyves tendenciák ma nem a szöveg-hordozók, formátumok, olvasási eszközök valamelyikének privilegizált, egyeduralmi kiszorítottsága felé haladnak. Az ABC modern kori ösztönös nomádjai nem a saját gépes felhasználók tabletező-mobilozó kommunikátorai, nem a digitális bennszülöttek alfa csoportjai, nem a print valós vagy színlelt megszállottjai: hanem azok, akik olvasnak, és az előttük lévő szöveges felületre, legyen az papír vagy kijelző, úgy tekintenek, mint a folyamatos vonulás, szellemi kalandozás végtelen területeire. 

Eléggé vízválasztó a Golden-tanulmány „A szöveg mint hipermédia” fejezetének végkövetkeztetése: „A nagy kérdés tehát az, hogy a könyv „fogságából” kiszabadulni látszó szöveg a hipermédia közegébe átörökítődve képes lesz-e megőrizni hagyományos erényeit, a kritizálhatóságot és az archiválhatóságot. Avagy feloldódik a folytonosan jelenlévő virtuális audiovizualitás archiválhatatlan és kritizálhatatlan állandó jelenidejűségében, amely esetben – hasonlóan a helyhez és időhöz kötött művészetekhez, mint amilyen a tánc vagy a színház – a történeti vizsgálat számára csak a jelenségek emlékezete lesz hozzáférhető, a jelenség maga nem.”

A szövegjet befutott az állomásra. Utasterét, szolgáltatásait, digitális bokszait használni fogjuk? A Helikon 2020/1. számának tanulmányai segítik a tájékozódást az olvasás élménytanának lehetséges új menetrendjéhez.

Létezhet-e szerelem két gép között? Az Oidipus háttér nyilván kizárva, de digitális Otellók fojtogathatják a hűtlen áramköröket. A mesterséges intelligencia poszthumán világában elmosódnak az organikus és gépi létezés határai. A kiborgok betársulnak a halandók nagy kalandjába, a sorsok nem a végesség, hanem az öröklét távlataiba vesznek.

Lehet ilyen témákról nem az ördögűzés szintjén gondolkodni, írni? Csepeli György új könyve megkísérli a lehetetlent, és a tudományos esszé sztenderdjein értekezik a számítógépes totalitásba merült élővilág jövőjéről.  Könyvének címe: „Ember 2.0. A mesterséges intelligencia gazdasági és társadalmi hatásai.” Digitális Spartacusoké a XXI. század második harmada?

Az értekezés digitális kiadásának (ePub platformon) 23. oldalán áll: „Könyvünk alapkérdése: elképzelhető-e egy olyan jövő, melyben a természetes észt az élet területén kiváltja a mesterséges intelligencia?”. A válaszért kézbe kell venni a kötetet, vagy a tartalmát kijelzőre függeszteni. Ami viszont tény, legalábbis eddigi tudásunk szerint: „A gépek nem őrülnek meg, nem lesznek gyerekkori traumák foglyai, nem lesznek borderline személyiségek, szemben az emberekkel, akik intelligenciájának működését a tudatzavarok tévutakra, tragikus csapdahelyzetekbe terelik.”

Megkerülhetetlen tanulmány az „Ember 2.0”.

Bemutatja a mesterséges intelligencia (leírják ezt a fogalmat számítási intelligenciának, szintetikus intelligenciának is) mai trendjeit, megvalósult és folyamatban lévő fejlesztéseinek állapotát. Az Ipar 4.0 vagy a sebészeti robotok, az önvezető autók, és más kiber-találmányok tárgyszerű ismertetése mellett azonban a nem szakmai olvasó számára a legérdekesebb az: mit kezd a technika evolúciós ugrásaival az éppen nem ugrásra kész milliárdos biómassza regiment, a kultúrák és vallások különbözőségében létező emberiség?

Ehhez a tárgykörhöz bőven kap muníciót az érdeklődő. Nem futurisztikus képzelődésbe ágyazottan, hanem a net-realitások, a digitális növekedés már ma is látható társadalmi-gazdasági fenyegetéseinek számbavételével. Az adatromantika életkönnyítő funkcionalitását a könyv sok fejezete dokumentálja: az okos város, az intelligens otthon, az e-egészségügy bemutatása ráébreszthet a már ma is élvezhető digitális vívmányokra. A pozitívumok mellett

az egyre vakmerőbb adatkolonializmus rémtetteiről is szemléletes képet kapunk. A webes machináció és a totális online ellenőrzés a digitális komplexumok goromba valósága. A hálózati robotika teljes arzenálját bevető ingerkeltés „planetáris idiotizmus”- hoz vezet.

Az „Ember 2.0” külön fejezetben foglalkozik a digitális társadalom oktatási igényeivel és várható kulturális identitásával.  A végkicsengés szerint: „Az új digitális civilizáció nem eltörli, hanem betölti a korábbi korokban létrejött civilizáció és kultúra hagyományait.” Példaként állítható az Europeana projekt, vagy az Internet Archive, mint modern memóriapaloták. Az iskola a mesterséges intelligencia térhódításának terepévé kell váljon. 

Chip kolóniák

A kiborgok nem a borzalmak tengerén evickélő búvárruhás, ijesztő gépi fajankók. Inkább „…a machináció árvái, akik megtagadják a totális ellenőrzés rendszerét, mely szülte őket.  Kettős: organikus és inorganikus beágyazottságuk révén megteremtőik szándékai ellenére szabadok, szabadon mozognak az emberi, az állati, és a gépi intelligencia által belátott mezőkön. … Mássága egyszerre utópikus és ironikus. Arra figyelmeztet, hogy az emberi létbe történő technológiai behatolás következménye a magány, az egyedüllét, a közösség megtalálásának lehetetlensége.”

Ám van még kiút: „A digitális ember akkor maradhat ember, ha körültekintően és tudatosan rezisztenssé  válik a digitális átalakulás adatalapú homogenizáló kényszereivel szemben. A rezisztencia esélyei a nevelésen, a képzésen, a rezisztens tudás megosztásán, közös karbantartásán múlnak.”

A könyv Nagy László soraival zárul. 1957-ben vetette papírra a költő: „Létem ha végleg lemerült, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” Csepeli György úgy látja: amíg van, aki válaszolni tud erre a kérdésre, még bizonyosan nem uralkodnak felettünk a gépezetek.

Bölcselők 2.0

Szívmelengető kárpótlás az idült könyvszorongatóknak, vaskos értekezések ámulóinak, hogy az „Ember 2.0” tulajdonságait nem matematikai képletekkel és algorítmusokkal, vezérléstechnikai részletekkel karakterizálja a könyv, hanem filozófusok éles meglátásaival. Éspedig nem is jelenkori, hanem XIX-XX. századi gondolkodók bőségszarújából érkeznek a mondatok. Elsősorban Nietzsche „emberfeletti ember” (más fordításban „embert felülmúló ember”) ideája kap új értelmet a mesterséges intelligencia vonzáskörzetében. Gyakran kerülnek elő Heidegger borúlátói víziói is a modern társadalom magányos tömegemberéről, az „Akárki”-ről, a létfelejtés vákuumában tengődő polgárlényről. Az „Ember 1.0”, azaz a múlt és a mai ember jellemzésében is szerepet kap Heidegger. Ő ismerte fel a nyelvnek, mint az intelligencia első szoftverének az evolúciós jelentőségét. „A nyelv a lét háza” – állapítja meg. A fennmaradás humán dimenziói, a kilépés az itt és most fogságából, csakis jelrendszerek kimunkálásával lehetséges. Ilyen értelemben a nyelv kezdetleges kódolás a gépi intelligencia kibernetikus jövője irányába. Az „Ember 2.0” akár „megszületik”, akár „létrehozzák”, adatbázisok, és nem az eposzok Gilgamese lesz.

Az „Ember 2.0” nem a futurisztikai kalandozás kézikönyve. Problémafelvető írás, reális, de nem fél konfliktusos kérdéseket megfogalmazni. Arról nem tehet a szerző, hogy világunk a sci-fi jókor régebben megírt fantasztikuma felé halad. „Nem valószínű, hogy az ember feletti ember ellent tud majd mondani a transzhumanizmus csábításának, s lemond az emberi agy lehetőségeit időben és térben végtelenbe tágító bioinformatikai, nanotechnológiai, kognitív neurológiai fejlesztésekről, melyek paradox következményeként a Homo sapiens az eddig ismert konstitúcióban eltűnik, s helyét átadja egy új emberi fajnak, melynek egyedei újrakezdik a színjátékot a galaxisunkban.”

A romlatlan világűr új bolyongója kezdi végtelen pályáját. Az arra érdemesekről a médiumok megemlékeznek. Meghalt Najmányi László. Címlapokról bukkan elő a rideg közlemény. Az elmúlás általában lezárást hoz, Najmányi esetében remélhetőleg inkább a kezdeteken lesz a hangsúly. Eljött az ideje, hogy felfedezzük és megértsük művészetét.

Különleges, érdekes ember. Festő, zenész, író, majd multimédiás kreatív. Videókönyveket projektált, végezetül digitális performerként méltányolták. Gimnazistaként bámultuk, rajongtuk bátorságát, bár semmit sem értettünk a művészetéből. A múlt század hetvenes éveinek borzongató amatőrje volt, műkedvelésre kényszerítették, valójában az elhívatottság és megalkuvásmentesség profijává vált.

Emigráció

Megszakadt a hazai pálya, mint annyian az akkori neoavantgárd művelői közül, elfogadta a felkínált útlevelet, és a példaként becsült nyugatra távozott. A mámor hamarosan véget ért, a csábító művészi karrier esélye elillant, a rideg megélhetési gondok földrészeken, országokon üldözték meg.

A kép elhomályosult, majd a rendszerváltást követő években ismét hazai színtereken találkozhattunk a hajdani nagy lázadókkal. Köztük Najmányi Lászlóval is. Harminc év művészi rakományával érkezett volna, ám szinte arra sem volt lehetősége, hogy a ládákat egyáltalában áthozzák az óceánokon, tengereken. Albérletben élt Budán egy kis mellékutcában, többnyire maga forgalmazta diszkeken tette elérhetővé friss munkáit. Vettem belőle, ez a minimum.

Újrakezdés digitális platformokon

A videókönyv (VideoBook) a kétezres évek elején egészen originális kezdeményezés volt, itthon Najmányi váltott rá erre a kezdetben ígéretesnek tűnő vágányra. Így írt a műfajról: „2006-ban videókönyvek készítésébe kezdtem. Ez az új, Amerikában már egyre népszerűbb, a televíziós filmekhez hasonló formátum Magyarországon még ismeretlen. Videókönyveim – a hangoskönyvekhez hasonlóan – tartalmazzák az eredetileg nyomtatásban megjelentetni szándékozott könyvek teljes, a szerző által felolvasott szövegét, amelyet álló- és mozgóképekkel illusztrálok, illetve egyes részleteit zenével gazdagítok. … A videókönyvek szükségességét az a világszerte érzékelhető tendencia is alátámasztja, hogy a verbális, fogalmi gondolkodásról a képi és érzetekben (feelings) való gondolkodásra történő áttérés következtében az emberek, különösen a fiatalabb generációk egyre kevesebbet olvasnak, ugyanakkor érzékenységük a képi, vagy képekkel illusztrált tartalmak irányába folyamatosan növekszik.” Prófétai mondatok, ma fokozottan igaz kiindulópontokat határoz meg itt Najmányi. Más kérdés, hogy végül a mix műfajok a perifériákra szorultak, az álcázatlan szövegtest  - legyen nyomtatott vagy elektronikus - ma is a legvonzóbb alak a könyvre pillantók körében. 

Egy sajnos eset

Találkoztam vele néhányszor, e-mailt váltottunk. Ott szakadt meg a kapcsolat, amikor egy Akácfa utcai romkocsmában szerzői estet hirdettek Najmányinak. Kint dübörgött a zene, sokféle nyelven fiatalok mordultak-csevegtek, a teremben hárman mentünk be az előadásra. Ketten szervezők, és én. Elszégyelltem magam a minimális érdeklődés hiányán megbotránkozva. Meghallgattam az előadást, hiszen témámba vágott egyébként is. Arról beszélt, milyen sokat jelent számára, hogy a kiadójától – fizetségként – kapott egy Kindle olvasó eszközt. Ezentúl erre a platformra fog publikálni, ígérte. Most e-book-on olvas mindent, ez Kánaán egy rendszeres szöveghasználónak, kutatónak állította lelkesen a roskatag, láthatólag a nem maga választotta zárkózottságában botorkáló művész.

Tanulmányok és regények

Prózai munkái lebilincselőek. Theremin című regénye egy orosz feltaláló életét követi a cári-sztálini, majd a hruscsovi időkben. A szovjet rendszer működését a nyers valódiságában kevesen ábrázolták ilyen realisztikusan, ugyanakkor olvasmányosan, izgalmasan. Najmányi tudott kutatni, mesterien szerkesztett, és bár otthon volt a képek világában, nem szimbolizált, dísztelen egyszerűséggel írt.

Mondatai nyitott ablakra nyíltak, az adott téma levegőjét nem kellett összeszipogatnia az olvasónak, mint az megesik néhány izmussal megvert műben. A Theremin-ben nem csak a szem, a tüdő is olvas. Szörnyű gázok szabadulnak fel, egészséges szervezet kell a könyvhöz.

"A kisajátítás aktualitása a film- és videóművészetben" című Najmányi tanulmányhoz készült illusztráció 

Tanulmányai is alaposak, tele eredetiséggel. Interjúiban mérnöki – ez volt a végzettsége különben – pontossággal fogalmazott az utóbbi harminc év hazai menetéről. Nem mindenben kell egyetérteni megállapításaival, ám érdemes figyelembe venni mondandóját, ha sokszor kellemetlen szigorúsággal is beszél jelenünkről. Egy világlátott ember szenvedésben és magányban érlelődött gondolatai hitelesek, és ez a fontos, nem minden esetben a tartalom irányultsága, értékorientációja.

Najmányi László maga által szerkesztett honlapja betekintést nyújt a művész sokoldalú életművébe. Blogbejegyzései, publikálatlan tanulmányai elérhetők a portálról, multimédiás alkotásai, videókönyves életrajzainak sorozati is megtekinthetők .

A könyvek sorsáról ismét a bírói pulpitusról fognak dönteni. Volt már ilyen, épp elég a magyar és a világtörténelemben. Most ki vagy mi a vádlott?

Ezúttal nem láncon vezetik be az elkövetőt. Nem is lehetne, több százezer olvasót, több millió dokumentumot. Konkrétan arról van szó, hogy az Internet Archive nevű non-profit digitális mega-gyűjtemény beszkennelt és elérhetővé tett olyan kurrens kortárs műveket, amelyekre vonatkozóan semmiféle jogi egyezsége nem volt a szerzőkkel, kiadókkal. A szervezet arra hivatkozott, hogy a koronavírus miatt a könyvek elérhetősége szinte nullára redukálódott, hiszen az iskolák, könyvtárak, a boltok bezártak. Senki sem látta a blokádok végét, tenni kellett valamit – vélték az Internet Archive munkatársai. Az olvasók nem maradhatnak könyv nélkül, ezt gondolták és cselekedtek. Kultúrperformansz vírus alatt - globális szinten.

Mi történt?

Már az új típusú könyves gondolkodás bejelentése alkalmából is teljesen meglepődtem. Az Index így számolt be még márciusban a tényekről: „Mivel a koronavírus-járvány miatt világszerte rengeteg közkönyvtár is bezárni kényszerült, az online könyvtárként is működő Internet Archive működtetői úgy döntöttek, hogy ideiglenesen megszüntetik a működésük alapját képező, példányszámhoz kötött korlátozást. A március 24-én bejelentett lépés célja, hogy a korábbiaknál jóval szélesebb körben válhassanak hozzáférhetővé az IA virtuális polcain csaknem tíz éve halmozódó digitális könyvek, magazinok, újságok és más nyomtatott kiadványok.

Az Internet Archive könyvtárprojektje, a Nyitott Könyvtár (Open Library, OL) lényege, hogy a regisztrált olvasók kikölcsönözhetik a könyvtár gyűjteményében lévő kötetekről készült szkennelt digitális másolatot. A rendszer eddig úgy működött, hogy egy időben kizárólag annyian férhettek hozzá egy megadott kölcsönzési időre a digitális fájlokhoz, ahány fizikai példány volt az adott könyvből az Internet Archive könyvraktárában. Ezt a korlátot törölték most el, létrehozva vele a Nemzeti Vészhelyzeti Könyvtárat (National Emergency Library).”

Teljesen nyilvánvaló volt már első pillanatban, hogy ez a könyvhez juttatási formula illegális, nem jogszerű. Persze a vírus sem jogszerű, sőt. Veszélyesebbnek tűnő égszakadás, mint a szerzők ideiglenes, néhány hónapig tartó jövedelem csökkenése.

A legnagyobb kiadók bírósághoz fordultak, azonnali tiltó intézkedéseket és drasztikus kártérítéseket követelve. Az archívum honlapján már olvasható is a közlemény: június 16-dikától a vészhelyzeti könyvtár beszünteti tevékenységét. A bíróság Manhattan-ben ül össze.  

A konkrét részletekről magyarul itt tájékozódhat, a New York Times cikke alapján pedig itt angolul.

Kicsit szubjektíven

Maga a konfliktus önmagában is érdekes, de úgy gondolom az a korrekt, ha az ismertetésen túl megfogalmazom a véleményemet is. Úgy látom, semmiképp sem lehet megoldás, még vészhelyzetben sem, az egyoldalú, egyeztetés nélküli áru-menedzsment. Jogilag ez a realitás. De mégis rákérdezek: nem az lett volna az elvárható, hogy a drámai első vészhelyzeti napokban a kiadók, szerzők részéről is érkezik kezdeményezés? Pénzről van szó, ez világos, de arról is: egyébként mi a könyv célja? Hogy megvegyék? Valóban ez az egyenleg egyik oldala, de talán ennél több van a mérleg másik serpenyőjében. A könyvgazdák előbb találták meg a bíróság oszlopos épületét, mint a digitális könyvtárak, és privát olvasószobák klienseit.

Hazai jó gyakorlatok

Ám legyünk igazságosak. Itthon nagyon sok történt, több kiadó és könyváruház csökkentette az online elérhető könyveik árát, vásárlást motiváló valódi akciók is beindultak, virtuális könyvbemutatók és fesztiválok igyekeztek pótolni az elmaradt rendezvényeket. Még szimpatikusabb és kézenfekvőbb, hogy szakmai periodikák jelentős része, és  – ez külön kincsesbányának minősült – az irodalmi-kulturális folyóiratok majd mindegyike aktuális számaikat szabadon elérhetővé tették. Lehetett bőven csemegézni. Az olvasás mellett az audiovizuális szöveg-változatok is erőre kaptak: színházak intézményesen, művészek maguktól önállóan, média szereplők szabad online elérésben felolvastak, pódium előadásokat nyújtottak, mesét teregettek.

Továbbra is alapvetőnek tartom, hogy a könyv ágazat minden szereplője hívja fel a figyelmet az ingyenesen, legálisan letölthető magyar könyvek elképesztő választékára. Ez az olvasók elérésének leghatékonyabb módja. Az így becserkészett érdeklődő gyorsan és könnyen válhat később könyvtermék fogyasztóvá, könyvtárlátogatóvá. Csak a legdísztelenebb és szolid tényeknél maradva:  a szinte teljes magyar klasszikus irodalom a Magyar Elektronikus Könyvtárból (MEK) letölthető, a XX.-XXI századi kortárs művek pedig a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) portálról érhetők el. Ezen kívül számtalan legális szöveg-forrás működik, idézet-portáloktól a kritikai kiadások szélességéig. A free könyvek adatbázisait bemutató ingyenes ELTE kiadvány a MEK oldaláról áttekinthető. Címe: Magyar irodalom a világhálón. Szabadon elérhető magyar nyelvű szöveggyűjtemények. Részletesebb ismertető, kiegészítve az audiovizuális és online verziók lelőhelyeivel (kedvezményesen kapható minden ismert webes áruházban): Az ingyenes olvasás kalauza. Alcím: A szabad elérésű elektronikus irodalom magyar nyelvű szöveges és audiovizuális könyvtárai, a free szöveggyűjtemények elérhetőségei, a nyílt magyar text- és multimédia-bázisok globális, határon túli és hazai színterei.