Homo Connectus

„Az Emberiség képes lehetne-e valaha is nagyobbat alkotni, mint Beethoven vagy Platón?” Ezzel a kérdésfeltevéssel megy szembe Teilhard de Chardin, a múlt század egyik legnagyobb hatású teológusa. Válasza szerint a gigantikus arányú planetáris kulturális hálózat teljesítménye versenyképes lesz a zsenikre épülő művészeti hagyományokkal.

„ A francia jezsuita már 1947-ben vizionálta egy bolygószintű szellemi és információs közeg, a nooszféra létrejöttét. Teilhard szerint a nooszféra – a görög nousz szellemet jelent – bizonyos értelemben már a bioszféra csúcsán megjelenő emberrel együtt létrejön. Ugyanakkor csak a technológiai – elsősorban informatikai – fejlődés révén képes globális aggyá, „bolygószintű idegrendszerré” válni, amelybe mindenütt bekapcsolódhatnak az emberek, megosztva egymással tudásukat, ismereteiket és információikat. Teilhard halálakor (1955) internetnek még híre-hamva sem volt, de a fejlődés iránya megsejtette vele, hogy ez a világméretű informatikai háló létre fog jönni” – írja Bartók Tibor. 

Digitális szép új égitest: a Föld

A nagy Tömegek Világa mellett (vagy felette) a nagy Komplexek Világát állította középpontba Chardin. Ez a szemlélet humanizálja a Net-et, nem a digitális hálózat manipulatív összehatóira koncentrál. Így fejteget: „Érdeklődésem lassan felfelé irányult: a Bolygó igen egyszerű központi magjáról a kívülebb eső rétegek felé, amelyek ugyan nevetségesen vékonyak, de óriási mértékben aktívak és bonyolultak. Már nemcsak nem éreztem semmi nehézséget, amikor szinte intuícióval láttam meg annak az élő hártyának szerves egységét, amely filmként terül a minket hátán hordó égitest világos felszínére; de az érzékeny protoplazmaréteg körül – sajátos ragyogó fényövként, auraként – kezdtem észrevenni egy utolsó burkot, amely már nemcsak tudatos, de öntudatosan gondolkodó réteg.”

filozofusok.png

Kép forrása: Giammarco Boscaro, Unplash

Székely László tanulmánya igyekszik Chardin eszmekörét mai informatikai nyelvre átírni. A Magyar Tudományban részletezi a teológus evolúciós rendszerét a jelen generációinak alapélményei tükrében. Ilyennek tartja egyrészt a Föld elhagyását, az emberi tevékenység „szolarizációját”; másrészt az információtechnológiai forradalmat a világháló virtuális terével és a legújabb technika segítségével generált virtuális képződményekkel. Ebben a rengő-bongó társadalmi konstellációban milyen esélye lehet a fejlődést szolgáló szellemiségnek?

A megoldás:

„Minden alapunk megvan annak föltételezésére – fejtegeti Chardin –, hogy az a viharos fejlődés, amely az értelmi szférában, az egyének és a lokális csoportok közötti kommunikáció planetarizációjában az elmúlt néhány évszázad alatt lezajlott, és amely radikális fölgyorsulásának a XX. századi ember tanújává vált, tovább folytatódik, és az információcsere és a kommunikáció hálózatának koherenciája erősödni fog. Ennek eredményeképpen a nooszféra az eddigieknél is hatékonyabban fogja szintetizálni az individuális emberi értelmeket és gondolatokat, s bár mint ilyen továbbra is az emberi egyének együttműködéseként fog létezni, létre fog hozni egyfajta magasabb rendű, relatív önállósággal bíró tudatot vagy értelmet – azaz egy magasabb rendű információtároló és információföldolgozó entitást –, mely olyan teljesítményekre lesz képes, amilyeneket az egyének és az egyének közvetlen kapcsolatán alapuló lokális közösségek önmagukban sohasem érhetnének el. Az egyén ugyanakkor nem fog föloldódni ebben a magasabb rendű, személytelen információtároló és -feldolgozó struktúrában, hanem éppen ellenkezőleg, annak kialakulása és fejlődése személyként való további kiteljesedését és szabadságát fogja elhozni.”

A frappáns győzelmi ideák, a serdülő létszféra (azaz a bioszféra fölötti új burok, a digitális hálózat) prognózisa mellett azonban Chardin figyelmeztet:

„Az értelem evolúciójának részeseként olyan „nagy játszmában” veszünk részt, ahol mi vagyunk a játékosok s egyben a kártyák, meg a tét is. Semmi sem folytatódik többé, ha fölkelünk a játékasztaltól.”

Székely László összefoglalja konkrétabban is Chardin kétségeit: "Mindaddig, amíg megmaradnak az emberiség eddigi történetét jellemző represszív hatalmi viszonyok, a javak elosztásának súlyos egyenlőtlenségei, valamint a riválisnak tekintett közösségek alávetésére – olykor elpusztítására – irányuló destruktív tendenciák, a teilhardi értelemben vett planetarizáció korlátozott marad. Ahhoz, hogy az emberiség mint egész valóban szabad egyének planetáris közösségévé váljon, a világháló a maga virtuális közösségeivel hozzájárulhat ugyan, de önmagában kevés: valós társadalmi változásokra van szükség, s immár nemcsak egy-egy állam keretein belül."

A tartalmi gazdagság mellett szólni kell Chardin íráskapacitásáról is. A rendkívül bonyolult következtetéseket és filozófiai-teológiai fejtegetéseket is egyszerűen, érthetően vezeti le. Finoman hangolt irodalmiassággal bontakozik ki a szövegben egyre mohóban elmerülő olvasó előtt egy bravúros, izgalmas internet-rendszertan, amelynek az a paradox tulajdonsága,hogy éppen az internetet jóval megelőzve jött létre. 

Tisztelet és elismerés a fordítónak Rezek Románnak. 

Frissítés

Visszajelzések alapján, miszerint a legismertebb Chardinhoz köthető fogalmat, azaz a világ önmagára türemlésének vízióját is szóba hozzuk, néhány jellemző mondatot bemásolok:

„Miután már elfoglalta a bolygónkon található minden szabad teret, az emberi szocializációs hullám önmagára ömlik vissza: teljesen át- és átjárja, szinte ’meggyúrja’ önmagát önmaga mélyéig. Ez a második, vagyis összenyomódási fázis éppen hogy elkezdődött; ennek folyamán kezdenek felvetődni az Emberré válásnak (Homonizációnak) végső problémái, amelyeket előbb-utóbb meg kell oldanunk.”

 

Teilhard de Chardin magyarul olvasható jelentősebb (nem teljes bibliográfia) kötetei:

Az emberi jelenség. Budapest, Gondolat Kiadó, 1973. 395 old.

Út az Ómega felé. Válogatás Teilhard de Chardin műveiből. Budapest, Szent István Társulat, 1980. 686 old.