Isteni Fül kultúrája

A web adatbősége agresszív. Az internet határtalan megőrző kapacitása új helyzetet teremt. A hálózati mentés már nem egyszerűen dokumentálás, hanem a XXI. századi ember elemi, kulturális aktivitása.

Híre-hamva sem volt a webnek, kultúrfilozófusok már figyelmeztettek a mérhetetlen szellemi-lelki kibocsátás feldolgozásának erőpróbájára. Babits Mihály száz éve „Rádió. Ének és meditáció” próza és vers szövegvegyesében úgy vélekedik: a hanginformációk sorsa különbözik más anyagszerű dokumentumoktól. Az örök zsivaj, amelybe elkeveredik minden valaha kimondott szó, visszafejthető:

„Sok évszázakon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden pontjáról, talán egy isteni Fül felé!”

 (Babits Mihály: Rádió. Ének és meditáció)

Kézenfekvő Freud-ot idézni ebben a tárgykörben. „Rossz közérzet a kultúrában” esszéjében kifejti: „Mióta úrrá lettünk azon a tévedésen, hogy a számunkra közismert elfeledés az emléknyom roncsolódását, tehát a megsemmisülését jelenti, hajlunk az ellentétes feltételezésre, hogy a lelki életben semmi sem pusztulhat el, ami valaha képződött, hogy minden valamilyen módon fennmarad és alkalmas körülmények között, például egy messze ható regresszió következtében, ismét napvilágra kerülhet.”

Hiányoznak a felejtés intézményei

A text alapú archívumok (könyvtár, irattár, levéltár) a kultúra alaprétegét képezik. Az emlékezet intézmények  konfigurálják az írásbeli műveltség szerkezetét, hagyományait. A kulturális tradíciók, irodalmi kánonok napi szinten befolyásolják életmódunkat, problémaérzékenységünket, szellemtudományi innovációinkat. Nem mellékes tehát, hogy a szövegtárak, dokumentumbázisok hogyan viszonyulnak a digitalizáció nyomán kialakult, napjainkra egyre feszítőbbé váló új paradigmához: konkrétan ahhoz, hogy nem kizárólag védeni, oltalmazni kell az állományt, hanem orientálni a felhasználás tartalmi és mennyiségi leválogatását, tudatos szelektálását.

Talán nem szentségtörés kimondani: nem csak tanulni kell tudni és akarni, hanem felejteni is! Hans-Gorg Gadamer német filozófus, még szintén jóval a web és hálózati média kicsírázása előtt, egész pontosan fogalmazott:

„A megőrzés és az emlékezés viszonyához hozzátartozik a felejtés, amely nem csupán hiány és fogyatékosság, hanem, ahogy Nietzsche hangsúlyozta, a szellem egyik életfeltétele. Csak a felejtés révén válik lehetővé a szellem megújulása, az a képessége, hogy mindent friss szemmel nézzen, úgy, hogy a rég ismert sokrétű egységgé olvad össze az újonnan látottal. A megőrzés, az elfelejtés, és az újraemlékezés az ember történeti alkatához tartozik, s maguk is az ember történetének és képzésének egy darabját alkotják.”

(Hans-Georg Gadamer. Igazság és módszer. A humanista hagyományok jelentősége a szellemtudományok számára" fejezet "Képzés" alfejezet)

digitalis_olvaso.png

Fotó: Pixabay. Képszponzor: Canva

Digitális aktorok

Projekt megmozdulások, irányítási nekibuzdulások nem kezelik az új kulturális igényeket. Adatrögzítés helyett a bővebb jelentésű adatértelmezés útjainak keresése lehet a következő évtizedek művelődésszervezői (államilag támogatott) intézményrendszerének alaporientációja. A könyvtáros szemlélet és tapasztalat a digitális univerzum lakhatóságának menedzseléséhez még jól jöhet. A könyvtár az Emlékezet és Emlékezés integráns online akadémiájává fejlődhet.