Az írók, költők élete örökzöld téma. Az ismert, majd felkutatott fordulatok érdeklik az olvasókat. Gyakran sokkal inkább, mint maguk a művek. Izgalmasak az ellentmondások: verseiben az égi magasságokban járó poéta gyakran esendő ember. Polgár, aki rendesen fizeti a számláit. Borzongató az író munkavégzése is: egy kopár szobácskában ülve, szék és asztal magányában, hogyan lehet azt papírra vetni (begépelni), amire ezrek, milliók kíváncsiak? Akkor és évszázadok után is?

A literátorok kapcsolati kalandjai, vagy éppen megnyugvásai mindig és újra sikerkönyvek stabil anyagai. Ritkább, de lendületes matéria a nagynevű szerzők pénzdolga. Hirtelen meggazdagodások, pazarlások és könnyelműségek gerjesztik a figyelmet, napi szinten, de nagy időtávolságokban is.

Kevés szó esik azonban az írói szegénységről. Sok esetben nyomorról. Lehet ínségben egyáltalán alkotni? Vagy éppen csak úgy lehet igazán, hitelesen? Egyértelmű válaszok ezekre a kérdésekre nincsenek. Ma azonban a sztár-szerzők korát éljük. A babérkoszorú elhervadt, a dagadó pénztárca igazol. Nem az a sikeres, aki ír, hanem az ír, aki sikeres.

Nyoszolya, három szalmaszék

A nyomor természetrajza riasztó. Nem hoz lázba vásárlói tömegeket. Az írói nélkülözés talán kivétel. Megrázó, ha nagy alkotó, a Parnasszus túrázója nélkülöz. Sok példát sorolhatnánk, és fogunk is a következőkben.

Elsőként vegyük Virág Benedek szerény visszavonultságát. Ez persze szépítgetés, valójában éhező és fázó mindennapjait. Toldy Ferenc így számol be az esetről (a szöveg némileg rövidítve és mai helyesírással):

Ennyit tett, s ez volt Virág Benedek. S nem mondtam el, a nyájas, aggkorában is irodalomért ifjúi tűzzel lángoló férfiú mily gyermekded, jóakaró, egy valódi bölcshez és szenthez illő életű volt. Mint gerjesztette s bátorította mindazokat, kik budai szegény lakába búcsút jártak, s mint tanítgatta és segítgette őket — de el kell mondanom, hogy e nemes élet, mennyi nélkülözések, mennyi szenvedések közt tengette napjait.

Télen kályhája sokszor hetekig nem fűlvén, „párducába" burkolva, meredt kézzel írogatta halhatatlan műveit. Egy-egy öl fa, egy-egy hordócska életadó bor volt mecénásai időnkénti ajándéka, néha gyöngéden hozzá lopott pénz — s itt Horvát Istvánt áldva kell említenem. Reggeliét, ha volt, maga főzögette, s történt, hogy vasárnap reggel mise után kerülvén hozzá, bútortalan konyhája üresen-tiszta tűzhelyén osztozott velem csokoládéjával, melyet bögrécskéjéből váltva hörpölgettünk! Ó mely fájdalmasak nekem ez emlékezések: soha nem változó derültsége mellett fel nem fogtam akkor e cseppek becsét! Szobája bútorzatát fenyőfa nyoszolya, fiókos asztalkája körül három szalmaszék tette; ha látogatói voltak, a negyedik nyoszolyán ült. A konyhaajtó elibe támasztott fahasáb ada jelt a belépőkről.

Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty mind gyönyörű versekben emlékeztek meg Virág Benedek életművéről. Kosztolányi Dezső nevezetes költeménye talán a mai olvasó számára is közel hozza Virág Benedek példamutatását. (Ének Virág Benedekről)

Itt szomszédomban, az ordas hegyek közt

a "szent Öreg" élt, Virág Benedek.

Kovakővel gyújtotta meg a gyertyát,

s lúdtollal körmölt magyar éneket.

…

Sokszor megállok most hol ő lakott rég,

s alázatosan és magamba szálló

lélekkel kérdem, mi maradt belőle?

Egy kis küszöb s egy villamos-megálló.

De én gyakran elmentem volna hozzá,

hogy lelkemet szava beharmatozná…

…

és dicsérvén a Poézis hatalmát,

átnyújtott volna versemért egy almát.

A szerzői tiszteletdíjak ügye ma komplexebb. Vagy azzá tettük?