Az olvasást felváltja a digitális szemét söprögetése?

A képernyő, mint kulturális varázsszőnyeg, nem a regénycsodákhoz reptet?

Sokan értekeznek ma a kötelező olvasmányok létjogosultságáról, egyáltalán arról, hogy olvasnak-e még az iskolások. További központi téma az, hogy az ingyenesen elérhető digitális klasszikusok bő választéka segíti, vagy éppen gyengíti a nyomtatott könyvre nevelés pedagógiáját.

A „Lapozz a 99-re” podcast vendégeként Arató László, a magyartanárok szervezetének vezetője osztja meg kétségeit a klasszikusok mai iskolai hatékonyságáról. Oda jut, pdf-eket töltenek le, nem könyveket.

Ebéd közben: ne nyeljük le a témát

Puskás Pálma „Nem olvas a gyerek?” De minek egyáltalán olvasni?” című írásában szakszerűen és globálisra is kitekintően mutatja be a printelt szöveg válságtüneteit.

Felidézi Michael Harris amerikai író tépelődéseit. Az eredeti publicisztikába pillantva kivillan egy párbeszéd.

Két író ebédezik. Jóízű falat lenyelése közben egyike így szól: „Azt hiszem elfelejtettem, hogyan kell olvasni.” Másik replikázik, késével egy pontra mutatva: „Igen, ezzel mindenki így van.” Válasz: „Úgy értem, nem csak most, hanem örökre.” Összefoglalóan az írótárs így zárja a beszélgetést: „Már senki sem olvas úgy, mint régen. Csak senki nem szeret erről beszélni.”

A cikk biológiai összefüggéseket is rámutat: „Egyes szakértők szerint nem csak Harris felejtett el olvasni, hanem komplett generációk: a mai gyerekek idegrendszere már különbözni fog a felnőttekétől, épp azért, mert a figyelmi váltást, a megosztott figyelmet erősítő online világban nőnek fel. A kutatók szerint ráadásul az emberi agyat eleve nem olvasásra „tervezték”: az elmélyült figyelem, amit mondjuk a regényolvasás megkövetel, egyáltalán nem természetes állapot az ember számára, és az sem, hogy órákig egy pontra meredünk.

Sokkal természetesebben jön a figyelem és a tekintet céljának folyamatos váltása, a környezetünk folyamatos szkennelése, hiszen evolúciósan ez volt hasznos: ha az ősember elmélyülten olvasott volna egy bokor árnyékában, rég megevett volna mindannyiunkat a kardfogú tigris. A túléléshez hasznosabb volt a sokfelé figyelés és ide-oda nézegetés.”

Olvasás vagy lekövetés

A tigrisek ma is eszik az embereket, mint arról a média gyakran beszámol, de ettől eltekintve, egyáltalán nem vitatható, hogy az olvasás nyilvánvalóan civilizációs fejlemény, nem ösztönszerű ősi tevékenység. A fordulópont ma inkább az, hogy az olvasás fogalma hogyan változik a digitalizáció hatására. Eljut hozzánk a képernyőről kérve-kéretlenül ezerféle írott anyag – dokumentumok, hivatalok papírjai, nyilatkozatok bikkfa erdeje, politikai beszédek özöne, levéltári dossziék tartalma –, és az így ömlesztett text-mutációk között hiába próbálkozunk a megtanult elmélyült olvasás technikájával eligazodni. Nem megy. Bár olvasásnak tűnik, ez a fajta betűfogyasztás inkább lekövetésnek mondható.

Szöveg helyett beszédtöredékek és gyorstippek tömik a kijelzőket. Ez rendben van, a dialógus textuális lesz, olykor csak szmájlival szimbolizált, vagy előregyártott válaszpanelekből épül fel („később hívlak”, „Nem tudom felvenni”, „meetingen vagyok” stb.). Ezt az online masszát kezelni kell, de az eligazodást ebben az ömlő digitális folyamban olvasásnak nevezni nem praktikus, egyenesen félrevezető.

Kép forrása: Darius Sankowski, Pixabay

Vége? Ennyi volt?

Az amerikai író pesszimista, és természetesen nem ok nélkül. Kegyetlenül őszintén fogalmaz: „Az olvasás – mármint az a fajta, amikor az ember leül egy könyvvel és hosszasan ül, elmélyülve abban – az emberiség történetében igencsak újkeletű dolog. A 19. század óta népszerű csupán. Kérdéses, hogy száz év elég-e egy képesség megszilárdulásához?”

Az ismertető így zárul:

„Harris szerint simán lehet, hogy az elmélyült olvasás képessége az emberiség történetében átmeneti jelenség volt, erre a pár évtizedre korlátozódott, és most, az új típusú médiumok megjelenésével agyunk az újfajta figyelmi terheléshez fog alkalmazkodni. Vagy legalábbis gyerekeink agya.”

Marslakóknak is visznek könyvet

Más véleményen vagyok. A holdat járó ember nem engedi elvenni magától a jó könyvet. Űrséták körében is hat a megrendítő vers és tartalmas regény, legyen az nyomtatott vagy elektronikus, hangzó vagy applikációra variált. Ami azonban szükséges lenne: az olvasás és a digitális környezet felületeinek napi lekövetési rutinja között meg kell vonni a határokat. Ez iskolai feladat is, de elsődlegesen elméleti megközelítéseket igénylő kutatási téma. Senkinek nem használ, sem az irodalomért aggódóknak, sem az olvasást temetni vágyoknak, ha nem egyértelműek a fogalmak a digitális szövegiség gyorsan változó világában.